Horváth Aladár

Magyar nemzet – roma nemzet

A nemzet, a nemzetté válás XIX. századi fogalmaival a történészi történelemszemlélet írja le (én ezt a „a történészi” elé tenném) a világ egyes közösségeinek kulturális-, gazdasági-, gazdaság-földrajzi összetartozásának, és együvé válásának – csatazajokkal is terhes – folyamatát. Ennek a megközelítésnek a paradigmája abban foglalható össze, hogy ebben a folyamatban az egyes közösségek miként szereznek territoriális hatalmat összetartozásukban önmaguk, és nemzet-államuk felett és miként szerez ez a nemzetállam a territóriumon belül hatalmat a benne élő közösségek felett. Ez – többségében – valóságos territóriumot jelent az európai közösségek életében. De pl. szétszóratásukban a zsidók virtuális hazát építenek előbb, s csak utóbb testesül meg ez a haza territóriumban.

Ennek a paradigmának része a nemzetek vágya is, erre a folyamatra. Nyilvánvaló, hogy a cigányok/romák történelmében ilyen haza létrejötte iránt nem volt ilyen vágy. Ezért ennek a paradigmának az alapján a MI nemzeti összetartozásunk hazát-érlelő folyamata nem írható le.

Pontosabban leírható, de akkor MI UFOnautáknak tűnünk ebben a romantikus történetben, minden más nemzethez képest. Miközben láthatóan mi is emberi, európai közösség vagyunk: nevünkön szólítanak minket: cigányok/romák vagyunk.

Hogyha nem a történetírás paradigmájából indulnánk ki. Hogyha a történészek helyett antropológusok írnák le a közösségek történelmét, akkor ez az antropológiai paradigma minket sem kezelne MÁSNAK, és éppen ezért nem igyekezne homogenizálni közösségeinket egy cigány/roma nemzetbe, és nem kérné számon a nemzetté-válás vágyának, folyamatának európai romantikáját. Máris nem lennénk UFO- k a civilizáció történelmében.

Az antropológiai paradigma a közösségek történelmének közösséglélektani folyamataiból, történetéből bontaná ki azokat a jellemzőket, amiért MI, romák/cigányok valóban összetartozóknak vagyunk tekinthetők heterogén csoportjaink ellenére. Ez pedig a közösségeink mindenkori kettős identitása, azonosságtudata a környezetünkben élő közösségekkel. MI önmagunkkal kétféleképpen is azonosak vagyunk. Belső identitásunk szerint, mint nemzetségekből felépült, és összetartozó kulturális, gazdasági közösség is létezünk, ahogyan más nemzetek; és a környezetünkben élő többségi nemzeteknek a meghatározása szerint is rendelkezünk önazonossággal, amilyennek minket látnak, ahogyan minket megkülönböztetnek egyközösségként másoktól. Identitásunknak ez az utóbbi része más nemzetek önazonosságából hiányzik. Ráadásul kettős identitásunknak ez a második – külső – része azt is jelenti, hogy azonosnak véljük önmagunkat olyan nemzetekkel, és az ő szemükkel is tekintünk önmagunkra, akik egyáltalán nem hiszik, hogy MI, Ők IS vagyunk.

Hölgyeim, és Uraim! Mielőtt azt hinnék, hogy jobb lenne akkor inkább az első, történészi paradigma szerint lenni UFO-nak, mint az antropológiai paradigma szerinti skizofrén közösségnek, meg kell jegyezzem, hogy egyik különlegességben sem szenvedünk. Európa GYERMEKEI vagyunk abban az értelemben is, ahogyan a gyermek képes önmagát a világától elkülönültként, de annak részeként is EGYÜTT ÉS EGYSZERRE, ebben a kettős identitásban felfogni. Az hogy a felnőttek erre már nem képesek, az inkább a felnőttek szomorú sorsa, semmint a gyermekek fogyatéka.

Ha valamit valaha adtunk EURÓPÁNAK, akkor az éppen ez -- az antropológiai értelemben vet t– kettős identitásunk. Része voltunk az európai véres-romantikus történelemnek is a többségi nemzeteinkkel, még ha ők velünk nem is vállalnak azonosságot. És ártatlanok is maradhattunk a fegyvertelen belső azonosságunkkal ebben a történelemben. Egyetlenként a mai napig: ártatlanok.

Problémát csupán az jelenthet, hogy a kettős identitásunk külső eleme igen sok, minket terhelő negatív előítéletet is tartalmaz. Vagyis azonosulunk a környező nemzetek ránk vonatkozó, közösségeinket összemosó negatív ítéletével kétféleképpen: azonosulunk velük, és akkor egyéni, és közösségi énképünk is önváddal lesz terhes. Vagy lázadunk ez ellen magunkban: akkor pedig identitásunk ezen részével örökös harcban állunk. Közösségeinkben egyénenként szembenézünk ezekkel, és meghaladjuk, a közösségeinken kívüli egyénekkel szemben pedig védekezünk a rágalmak ellen. Ez a kényszerű identitás- küzdelem, vívódás más szórványnépek sajátja is, de MI vagyunk az egyetlen európai közösség, amely ennek alapján IS neveztetne ma megkülönböztetetten nemzetnek.

Amennyiben identitásunk e terhes részét MI magunk meghaladjuk, meghaladhatjuk (!!!), és nem lesz része sem azonosulásként, sem ellene- lázadásként mások negatív előítélete… Ha énképünknek a negatív külső megítélés semmilyen formában nem lesz a része; ha MI megtapasztaltuk önmagunkat önmagunk erejéből, a saját kreativitásunkat, közösségi alkalmasságunkat, mert kapunk rá lehetőséget Európában, és MI magyarok, magyar cigányok itt Európa szívében, akkor velünk senki nem fogja pótlólag végig járatni az európai véres-romantikus történelmet mert nekünk sem a XIX. századból, sem a XX. századból nincs mit bepótolnunk: MI itt voltunk végig Tisztelt Történelem! Csak amikor mi is meghoztuk áldozatainkat ebben a romantikában, akkor nem tekintettek minket cigányoknak. Amikor értünk kellett környezetünknek áldozatokat hozni, akkor viszont idegenekké váltunk anyanemzeteink szemében.

Tehát lássuk, e különböző paradigmák szerint miként is fogjuk fel a cigányok/romák létezését a világban!

A romák/cigányok heterogén társadalmi csoportot alkotnak országhatárokon belül és kívül is. A cigányság elsősorban ugyanazon jellemzők mentén rétegződik, mint a többségi társadalom: azaz iskolázottság, munkahely, jövedelmi viszonyok vagy az információhoz jutás. esélye szerint. A sokat hangoztatott kulturális, nyelvi, életmódbeli különbözőség a legkevésbé objektív mérce ma a cigányságot, cigány identitást vizsgálva. A társadalomtudósok éppoly kevéssé tudnak választ adni – a történészi-szociológiai paradigma alapján – arra a kérdésre, hogy ki számít cigánynak, mint a hétköznapok embere. Egyes kutatók szerint cigány, aki annak vallja magát, mások szerint cigány, akit környezete annak tart. Valójában e kettő megközelítés adja a cigány önazonosság antropólógiai lényegét. Létezik etnikai vagy szociális alapú megközelítés is, előbbi a kulturális különbözőséget, utóbbi az életmódbeli sajátosságokat hangsúlyozza. E különböző szemléletekben van egy közös pont: képtelenek a 100%os reprezentációra, sőt, mindegyik jelentős számú, az adott etnikumhoz, jelen esetben a cigánysághoz valamiképpen tartozó vagy nem tartozó egyéneket hagy ki, vagy sorol oda. A többség homogén csoportként kezeli a cigányokat, akik nyelvükben, szokásaikban, és társadalmi helyzetükben nagyon is különböznek egymástól. A cigányok önmagukat és egymást cigánynak, lovárinak, muzsikusnak, argyelánnak nevezik. A cigány identitás – a történeti paradigma alapján – többszörösen összetett: a belső, archaikus cigány közösségi identitás – mely önmagában is sokféle! – mellett szerepet kap benne a nem cigányok egységesítő, sztereotip roma-képe, amit a romák vagy elutasítanak, vagy elfogadnak, de vele élnek: identitásuk kényszer szülte része. (Maga a roma szó a magyar cigány közösségekben nem túl népszerű, elsősorban az értelmiségiek használják). A cigány identitást kizárólagosan csak igen szűk réteg vallja magáénak: többségükben azok határozzák meg magukat cigányként, akik magyarként nem tudják, vagy nem akarják, elsősorban a zárt cigánytelepeken, szegénygettókban élők, a cigánymuzsikusok, a cigánypolitikusok, továbbá a rendszerváltás óta újjászülető pozitív roma identitást kereső egyének és közösségek. Nem gondoljuk, hogy a cigányok önmagukban mások, és olyan közös specifikummal bírnak, amely különálló politikai közösség létrehozását indokolná: az egyes cigány emberek között legalább akkora lehet a különbség, mint cigányok és nem cigányok között, vagy egy-egy nem cigány ember között. Közös jellemző ugyanakkor, hogy a többség szemében cigányok azok, akik az alacsony társadalmi státuszú rétegekhez tartoznak. (Ezt a képet persze színesíti, hogy egy új, hamis roma kép is megjelent, ennek ellentéte: a gazdag, önmutogató, de ugyanúgy primitív tolvajnak tartott cigány. Mintahogy cigánynak tekintik a lecsúszott, nyomortelepen élő nem cigány szegényeket is.) Politikai, gazdasági érdekérvényesítő erejük, iskolai, munkahelyi elhelyezkedésük, mobilitási lehetőségeik rendkívül korlátozottak, és minden esetben összefüggenek és függenek a felettük/mellettük elhelyezkedő csoportok elvárásaitól. Alárendelt szerepükből számos konfliktus- helyzet következik. Itt és most a politikai/társadalmi képviselet szempontjából alábbiakat tartjuk fontosnak. Az alárendelt etnikai csoport kitermelhet, és ki is termel egy olyan elitet, amely ellenszegül a statikus rétegződésnek. Míg azonban a cigányság fentebb részletezett természetes és kevésbé természetes okoknál fogva csak alárendelt szerepében egységes, az elit is megosztott, és különböző érdekeknek lekötelezett és/vagy kiszolgáltatott. De mindebből következik az is, hogy mindenkor találhatni olyan személyeket, akik felkentként, úgymond az összcigányság érdekében hajlandóak fellépni. Ezekre a „vezetőkre” az etnokarrierizmus mellett, kenyéradóik iránti feltétlen lojalitás jellemző leginkább, ami csupán négyévenkénti gazdaváltáskor vesz látványos fordulatot. Nem véletlen, hogy a legutóbbi időkig mutatóban sem voltak a társadalom vezető pozícióiban tevékenykedő cigányemberek. Most a politikai divatnak köszönhetően kevés számú, őket megcsúfoló, képzetlen mamelukok hirdetik a társadalmi igazságosság hajnalának beköszöntét – a politika színpadán.

Az egységes cigány nemzetet, a koncepcionálisan és intézményesen különálló politikai közösséget megalkotni kívánó kezdeményezések, a cigányságot felzárkóztatni, integrálni igyekvő programokra csak hasonlítanak, mert azáltal, hogy nevesítik célcsoportjukat, etnicizálják a társadalmi, szociális kérdéseket. De mindezen túl, fenti indokok alapján hiábavaló, anakronisztikus és erőszakos próbálkozások.

A különálló cigány politikai közösség létrehozását nem cigányok kezdeményezték. Az egységesülő Európában, melyet épp a nemzet- államiság intézményének kudarca hívott életre, persze hatásos és „üdvös” a cigányságot „anyátlan-apátlan” népként kezelve piedesztálra emelni, nemzetesíteni, csak éppen visszavonhatatlanul káros ránk nézve. A cigány/roma közösségek saját európai képviseletének létrehozását önnön szervezeteiknek kell kezdeményezi, mint ahogy vezetőinek ki-, és megválasztásában is egységben és önállóan szükséges részt venni. Ez jelentheti egyik biztosítékát a cigánynak képviseletek mellérendelt szerepének

Semmi nem indokolja a „hagyományos” cigánypolitizálás szükségességét, mert az további elszigetelődésünket eredményezi egy etnogenetikus politikai gettóban.

Tisztelt Hölgyeim, és Uraim! Tisztelt Európai Történelem, és Történelem-csinálók! Nincs szükség a mi politikai, nemzeti megváltásunkra! Mi magunk képesek vagyunk a magunk történelmét megélni, és akár meg is írni. Mi anyai-apai nemzeteinkkel együtt jutottunk el ártatlanul a XXI. századba, és nem akarjuk, hogy általunk exportáljanak ide mások, egy nemzetté válásról szóló XIX. századi romantikus folyamatot. Nincs mit behoznunk a történelem viharaiból, és csatáiból: részt vettünk benne magunk is a kezdetektől fogva. Megváltásunk, megváltódásunk csak annyi, hogy jogunk legyen a magunk sokféle roma belső-közösségi identitásához is! És jogunk legyen identitásunk másik – külső-közösségi – anyanemzeti identitásának a megélésére is: egyenjogú köz-társasági polgárként.

Mint magyar cigány, cigány magyar, és európai ezt a történelmet szeretném tollba mondani!

Köszönöm figyelmüket!