Faludy Judit

 

 

Tisztelt Vezetőség, kedves kollégáim, diákjaink, vendégeink!

 

Különös megtiszteltetésnek érzem, hogy megnyithatom ezt az igen érdekesnek ígérkező konferenciát, mellyel a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepeljük.

 

Maga a Főiskola a John Wesley által felvetet két alappillérre támaszkodik: a Krisztusba vetett HIT és a SZEGÉNYEK TÁMOGATÁSA a legfontosabb alapkövetelmény. Mindemellett az iskola szemléletében számomra a legfontosabb erény a TOLERANCIA, akár a vallásra vonatkozóan, akár politikai, világnézeti szempontok alapján vizsgálom a kérdést. Ezen irány mentén tanítom én is a diákokat a művészet percepciójára, a szemlélésre. Az emberi értékek tiszteletben tartásának, elfogadásának, képviseletének és továbbadásának általános követelményrendszerébe illeszkedve e speciális érzékenységet követelő, itt tantárggyá lett kulturális örökség vizsgálatán és napjaink környezetét formáló hatások elemzésén keresztül közelítünk az EMBERHEZ, Isten teremtményéhez.

 

Elfogadni az alkotások sokszínűségét – ez magában foglalja a kulturális sokszínűség, embertársaink iránti nyitottságot is.

 

A Tudomány Ünnepén kívánok további sok sikert a Főiskolának, hogy – mint eddig tette – a későbbiekben is támogatni tudja a kutatást valamennyi itt oktatott tudományág területén.

 

Budapest, 2004. november 20.

 

 

 

Majsai Tamás

 

 

A Magyarországi Metodista Egyházon belül 1974-ben bekövetkezett szakadás

politikai, szociológiai és kegyességi tényezői

 

 

 

Tisztelt Hallgatóim!

Kedves Vendégeink!

Kedves Barátaim!

 

Évek óta foglalkoztat, hogy mi is történt a Magyarországi Metodista Egyházban (MME) az 1970-es években. Mi váltotta ki azt, hogy egy addig szinte példa nélküli belső összhangban tevékenykedő, a testvériesség számos meggyőző, sőt meghatóan kedves jelét felmutató lelkészi közösség tagjai között kirobbant az a kíméletlen testvérharc, másként belháború, amelynek eredményeként előbb csak kivált, önálló csoportként tevékenykedett a lelkészi kar mintegy fele (az arányok pontos számadatairól folytatott vita szempontjaira itt most nem térnék ki), majd pedig a fokozatos eltávolodás útjára lépve 1981-ben (egyelőre még nem mindenben tisztázott körülmények között) önálló egyházzá alakultak, megalapítva a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget.

 

Folyamatosan bővülő kutatási eredményeimről, újabb és újabb adataim értelmezéséről, feltételezéseimről sokakkal folytattam hosszas és beható beszélgetéseket, vitákat. (Különösen sokat profitáltam azokból az eszmecserékből, amelyeket a főiskolai MET-szemináriumaimon résztvevő hallgatóimmal folytattam. Illesse őket köszönet kitartó érdeklődésükért, a kérdések tisztázását szolgáló lankadatlan vitakedvükért.) A történtekről kialakított összefoglaló véleményemet a közeljövőben szeretném megfogalmazni. A jelen előadásra készülve elsősorban arra vállalkozhattam csak, hogy az általánosan ismerhető tények mellett felvázoloknéhány, a továbbiakban még pontosítást igénylő megállapítást.

 

Viaskodtam magammal azt illetően, hogy a mai, egyszersmind ünnepinek is számító alkalommal maradjak-e meg a történtek vázlatos áttekintésénél, vagy pedig, amint azt a genius loci megkívánja, vágjak bele olyan gondolatok megfogalmazásába, amelyek hevesebb ellenvéleményeket is provokálhatnak ugyan, de egyúttal őszinte tükrét is nyújtják egy kutatási munkafolyamatban artikulálódó gondolkozásnak. Utóbbit választottam. Felvetéseimet, (hipo)téziseimet szívesen bocsátom úgy most, mint később a kritikai vélemények fóruma(i) elé.

 

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség megalakulásának, önálló új közösségé formálódásának sok fontos belső személyes szempontjairól lebilincselő elevenséggel szólt már előttem az események autentikus tanúja, Iványi Tibor egyházelnök úr. Az eseményismertetéssel tehát spórolósabb lehetek, és koncentrálhatok inkább azokra a szempontokra, amelyek mondanivalóm fő irányába visznek, jelesül a szakadáshoz vezető eltérő álláspontok, véleménykülönbségek belső tartalmának megismerésére, illetve ezek egymással való egybevetésére. Egyes tények ezzel együtt némelyek számára talán ismerősen fognak hallatszani, mégis, hallgatóim és vendégeink iránti tiszteletből az ismétlések megkerülhetetlenek. Amennyiben valaki ezzel együtt még részletesebben szeretne tájékozódni a történtek felől, a kötelező szerénységgel ajánlom megtisztelő figyelmébe Metodizmus Magyarországon 1945 után és a MET történetének kezdetei. Konfliktusteoretikai értelmezéskísérlet című évekkel ezelőtt elhangzott előadásom szövegét (Budapest: Wesley János Lelkészképző Főiskola. WJLF-előadások 4. 1999.).

 

I.

 

Noha mindaz, ami az 1970-es években a MME életében végbement, szoros összefüggésben áll az 1945 utáni egyházpolitikai helyzet drámai és komplex folyamataival, itt mindössze arra vállalkozhatok, hogy néhány utalás erejéig érzékeltessem, melyek voltak azok a lehetőségek, belső és külső kondíciók, amelyek a kisegyházi helyzetet meghatározták, mássá tették, mint amilyen a nagy egyházaké volt. Címszavakban a leglényegesebb szempontok: politikai megbízhatóság és immunitás kérdése; társadalmi-történelmi helyzetük és az oppozíció-reakció kérdése; a steril üdvindividualista evangélium-hirdetés túlélésstratégiai jelentősége. Utóbbihoz kapcsolódóan különösen is fontos, sőt perdöntő momentumnak számít a kisegyházak 1956-os eseményekhez fűződő – általam – demitologizáltnak nevezett viszonya, ami hármas eredménnyel járt: a) Megkímélte őket az egyházi struktúrákban (részben igazoltan) releváns hatalomellenes berendezkedést látó restauráció válaszlépéseinek durvaságaitól, és részben az állambiztonsági átkarolás és behatolás törekvéseitől is. b) Megkímélte őket attól (és ez persze modernizációelméleti szempontból további kérdéseket is felvet), hogy hierarchikus szerkezetükben jelentékeny zavarokat keltő erőteljes beavatkozást, profil- és generációváltást erőszakoljon ki a hatalom. c) A forradalom idejének – hatásaiban inkább csak távolabbi összefüggésben érvényesülő – differentia specifica-i közé tartozott végül, hogy az ellenállás eltanulásának elhúzódása folytán a korrektív reakciók lényegileg belső folyamatokban konkretizálódtak és prolongálódtak a puhuló Kádár-korszak idejére. A magyarországi metodizmusnak az 1970-es évek történései következtében önállósodott MET-ága a rendszerváltást nem mint megújulásra szoruló dermedvény élte meg (hasonló jelenséggel találkozunk a Hetednapos Adventista Egyházban is), hanem mint abban jelentős színfoltként közreműködő eseménykongruens tényező. (Ellentétes irányú, de távolról hasonló ütemezésű fejleményekre bukkanhatunk az evangélikus egyházban is, ahol az un. Dóka-ügy fémjelezte Káldy-ellenes attak szintén előre hozta a „rendszerváltást”, mert 1989-ben, amikor a többi egyház, álmosan és messze kullogva az eseményektől, teljesen kimaradt az átalakulás sodrából, az evangélikusok látványos szerepet játszottak benne.)

 

II.

 

Valamivel részletesebben kell szólnom az egyházszakadás előzményeinek néhány történelemszociológiai összefüggéséről.

 

A potenciálisan elitista társadalmi szerepkörre strukturált nagyegyházi szerkezet, a hierarchia, a stallumokhoz, magához az intézményhez és annak képviseletéhez társuló életmódbeli és közéleti presztízsértékek jelentős szerepet játszottak abban, hogy az 1956 utáni hatalomgyakorlási hangsúlyeltolódások közepette megnyíló szabadságlehetőségek piaca iránt felerősödjön az egyházi érdeklődés. Különösen fontos mozzanata volt az új egyházpolitikának, hogy a restaurációs Kádár-korszak az egyházakhoz nem az osztályharc merevségében fogant eszközökkel közeledett, hanem mindinkább a kohabitáció plattformján igyekezett őket kézben tartani, funkcionalizálni, és a végső (de mind inkább másodrendűvé váló) célkitűzésként felszámolni is. Az újszerű elemeket tartalmazó kádárista egyházpolitika érvényesülését egyházi aspektusból két tartalmi elem kvalifikálta: a tények (kényszerű) tiszteletben tartása és a lehetőségek (örömteli) felismerése. a) Az egyházak a társadalommal együtt ismerték fel, hogy a szovjet típusú hatalmi berendezkedés erősebb annál, amint azt a korábbi romantikus remények alapján gondolni lehetett. b) A ci-devant egyházpolitikusi garnitúra a megelőző évtizedben, illetve az 1956 utáni megtorlás során radikálisan lecserélődött, marginalizálódott. Az így megvalósuló belső rendteremtés, e lényegében véve békésnek mondható pacifikálási program jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy megkezdődjön a brutális diktatúra idején nemcsak megcsonkítottá, de önkorlátozóvá is vált egyházi missziói tevékenység, más szóval, az egyházak társadalmi környezetben való emancipációs tartalmú revitalizálódása. Az egyházi aktivitások lassú felmelegedése a hatalomgyakorlás eszköztárának adott készletét és illic et tunc működési módját tekintve egyúttal új típusú veszélyeket is produkált az államraison számára.

 

A folyamat természetesen csak igen lassan bontakozott ki. A missziós tartalmú, és tehát elsősorban a szoros értelemben vett steril spiritualitás előtt megnyíló szabadság érthető okokból mindenekelőtt a kisegyházaknak, és a nagy egyházakon belüli szektás alternativitásoknak, quasi ekklesioláknak kedvezett. A kisegyházak szempontjából külön is előnyt jelentett ehhez, hogy „szakmai” erőtartalékaikat, személyi állományukat lényegesen kisebb mértékben érintette a forradalomban való részvétel miatti felelősségre vonás.

 

A változó helyzet inkább távolabbi összefüggésben érvényesülő elemei voltak emellett: a) a marxista eschatológiában bekövetkező, és programmatikusan is kifejezésre jutó lassú hangsúlyeltolódás (irodalmi lecsapódása nyomon követhető Lukács József munkásságában); a politikai és ideológiai konvergencia elsősorban külföldi teoretikusok és szervezetek általi szorgalmazása (paradox módon jelentős szerepet játszott ebben a vatikáni diplomácia által szenvtelen szívóssággal szorgalmazott marxista-keresztény dialógus). b) a társadalmi szintű reorientálódás az egyházi és vallásos szférák irányában.

 

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk az államigazgatási és egyházügyi apparátus átlagképviselőinek elutasító-félős reflexeit a vallási intenzivitás és az illegális, féllegális és kisegyházi missziói aktivitások láttán. Igaz, a nagyegyházi betánistáktól, glosszolálikusoktól (ezektől az intern ekklesioláktól) különösebben nem kellett félni (legalábbis így tűnhetett egyelőre), hiszen rendetlenkedéseiket első szinten diszciplínálta a hatalom szempontjainak képviseletére (is) stabilizálódott egyházi struktúra. Annál veszélyesebbnek tűntek ellenben a hozzájuk kívülről kapcsolódó és intézményi kontrollt nem ismerő kisegyházi „csavargó/csellengő” atyafiak; a strukturált környezeti viszonyokat nehezen viselő karizmatikus és missziós fantaszták. Az említett áramlatokat (ekklesiolák és kisegyháziak) együttesen és külön is jellemezte az a theológiai természetű dinamikai tényező, hogy az akcionarista koinóniájuk vektorait elsősorban meghatározó krisztocentrikus vertikalitás mögött teljesen háttérbe szorult a konfesszionális kötődés horizontalitása. Hatalomgyakorlási, rendészeti szempontból növelte a gondokat, hogy ún. nem vallásos vertikális prioritásaik között sokadrangú elemként sem ismerték (a kisegyházak korábban is érvényes identitáselemének kontinuumaként) a nagy egyházi gloire különféle külsődleges aktivitásban testet öltő szempontjait. Felfogásukban az Isten országának építése, a lelkek megtérítése és az üdvösség individuális értékei álltak a centrumban. Míg a nagy egyházak a maguk történelmi beidegződései folytán funkcionalizálhatók voltak különféle politikailag, társadalompolitikailag is fontos tevékenységek támogatására (pl. terménybetakarítás, termelőszövetkezetek melletti agitálás), addig a szektás alternativisták mindezt csak tercier szempontnak tekintették (igaz, ellene sem voltak a nem ritkán tapasztalható nagyegyházi politikai-ideológiai intranzigenciával).

 

 

III.

 

És akkor most kanyarodjunk vissza a jelen vizsgálódás fókuszában álló kérdésünkhöz: a metodista egyházhoz.

 

Az 1970-es évek elején járunk. A metodista egyház a többi kisegyházhoz hasonlóan éli a maga mindennapjait. Történelmi okoknál fogva legerősebb gyülekezetében, Nyíregyházán is folyik az élet. A lelkész, Iványi Tibor sajátos fából faragott egyéniség. A kétmaroknyi metodista lelkész köréből kiemelkedik karizmatikus alkatával, spirituálisan dinamikus látásmódjával, munkabírásával, missziói elkötelezettségével. Felesége – a Jákóbnyi család Példabeszédek nyomán megénekelhető jóasszonya – méltó és adequat társ a szolgálatban. Járják a bokrok világát (a tanyák itt bevett elnevezése), a Jézus korabeli farizeusokat megszégyenítő intenzitással vannak úton reggeltől-estig akár egy lélek felkarolásáért is. Felélesztik, és egyénileg is karakteres tartalommal töltik meg a metodistáknál hagyományosan missiológiai célcsoportot jelentő cigányság iránti evangelizációs-karitatív szolgálatot. De a misszió előtt más irányban sem állhat korlát: jöhetnek a katolikus, az evangélikus, a református vagy bármely más felekezetből „kikonfirmált” atyafiak, náluk nyitott szívre, érdeklődésre, imádságos figyelemre találnak. Az egyház szuperintendense, Hecker Ádám mind sűrűbben kapja is az elégedetlenkedő vádakat püspököktől, lelkészektől (egyesektől egyszerű konkurrenciális irigység, másoktól a belső elhárításban tevékenykedő éberkedés folytán) Iványi un. „lélekhalászása” miatt. A lelkész úr azonban egyéb deliktumokkal is felhívja magára a figyelmet. A metodisták pragmatikus szolgálatát markáns theológiai etikai szemlélettel társítja, amit némi perfekcionista hevülettel megalkuvás nélkül aktualizál is a mindennapokban. Szuperintendensét, Hecker Ádámot egyre gyakrabban és agresszívebben óvja attól, hogy együttműködjön Palotay Sándorral, a kisegyházak csúcsszervének, a Szabad Egyházak Tanácsa (SZET) elnökével, a későbbiekben beigazolódottan kétes pénzügyi visszaélésekbe bonyolódó és a konzervatív keresztény erkölcsi értékeket magánéletében és közéleti viselkedésében is súlyosan sértő nagyhatalmú vezetővel.

 

A lelkészi közösség összességében véve mindazonáltal töretlenül és hatékonyan működik. Kohéziója állja az idők próbáját. A felszín alatt olykor felbukkanó, és nem is éppen jelentéktelen belső szolgatársi feszültségeket egymás között jól tudják kezelni. A problémamegoldó processzusok teológiai qualitású eszköze, a különbözőségeket, egyéni másságokat békévé és bizonyságtétellé oldó imádságos tudakozás napi realitás a közösségben.

 

A történelmi egyházakban, ahol a vezetői stallum betöltőjének cezaropapista tekintélye van, a konfliktusok elsimításhoz jól bevált fegyelmező eszköztár áll rendelkezésre. A Bibliának és a Szentléleknek nincs annyi munkája, mint a kisegyházaknál, szektáknál. Természetesen ettől még a metodistáknak is lehet, és van is püspökük, sőt pápájuk is. Hecker Ádám szuperintendens, alias Ádi Pápa is ki van azonban szolgáltatva a Lélek fuvallatának. Ádi bácsi felett ugyanakkor kíméletlen következetességgel múlnak is az esztendők. Bonyolítja a helyzetet, hogy lelkészi, egyházvezetői szocializációjára a 40-es –50-es években és ugyancsak Nyíregyházán, az ország egyik legvonalasabb szocialista nagyvárosában került sor. Élete folyamán, mint vele többé-kevésbé egyivású kortársai, megélt már két kemény diktatúrát. Tapasztalatainak, élményeinek honnanja és milyensége is hatással van arra, hogy túlélésstratégiai reflexei lassanként kritikátlan panelekké merevednek, és egész lénye derekasan hozzáigazodik a diktatórikus hatalmi elvárásokhoz. A pallérozott episcoposoktól és mindenekelőtt a nagyegyházi irányítástechnikát kopírozó SZESZ-elnöktől ráadásul elsajátít bizonyos újszerű vezetési stílusmintákat is. Szinte észrevétlenül itatja át személyiségét az ellentmondásra kevésbé érzékeny attitűd, az önálló döntéshozatal igénye, az egyház érdekeiért folytatott titkos háttérdiplomáciában való otthonosság. Némi iróniával és Petőfit parafrazeálva, mindjárt szuperintendens, mihelyt fölkel. Van azonban egy minden körülmények között őrzött „dogmája”, amelyhez az utolsó pillanatig hűnek bizonyult. Nevezetesen, hogy lelkiismerete szerint ne árulja el az ügyet, amelynek lényegét maga is a lelkek üdvösségében definiálja. Ösztönei éppen ezért folyamatosan azt súgják neki, hogy csak semmi olyant nem tenni, ami veszélyezteti az evangélium hirdetésének és a lelkészi szolgálat minimumának szabadságát. A kínálkozó lehetőségek kígyók okosságát előfeltételező kihasználása őt is lelkesíti ugyan, rugalmassága, fantáziája olykor mégis messze elmarad e szimbolikus teremtményekhez asszociált képességektől.

 

Az Állami Egyházügyi Hivatal (továbbiakban: ÁEH, Hivatal) és a BM a 60-as évek második felében kezdett erőteljesebb figyelmet szentelni a kisegyházakra. A stabilitás éber őreinek szemében mind több gondot jelentő szektás ambícióik kontrollálására és kézben tartására érdekes állambiztonsági ötlet fogalmazódott meg a hatalom műhelyeiben: Az 1944-ben érdekvédelmi funkciók ellátására létrehozott, s e minőségében még a Rákosi érában is fontos feladatokat ellátó Szabad Egyházak Szövetségét (SZESZ-t) átalakítják rendőrszervezetté. Vezetésére kiszemelték a kétes politikai múlttal rendelkező Palotay Sándort. Az elnök úr, máskülönben a Budapesti Református Theológiai Akadémia díszdoktorának (az egyházi Resah Pahlavi-nak) habitusát jól érzékelteti az egyik lelkigondozói szituációban fogant kijelentése: „Jobb a könyörületességben tévedni, mint a keménységben.”

 

A nehezen kontrollálható intenzivisztikus kegyesség vonalán politikailag és ideológiailag egyaránt érzékeny kérdéssé nőtte ki magát ebben az időben a nagy egyházak viszonyában jól működő statikus ekklesiológiai agrement gentleman veszélyeztetése. A kisegyházakban ugyanis látványosan felélénkültek azok, akik tevékenységüket nem kívánták az egyháztagok belső körére korlátozni, sőt olyan területekre, nevezetesen a marginalizált társadalmi csoportok felé is kiterjesztették (köztük mindenekelőtt a cigányokra), akik körében érzékeny fogadtatásra talált e figyelem. A hatalom szemében méltán számított provokatívnak, hogy az elmaradott közösségek problémáinak evolutív úton történő gyors megszüntetéséhez fűzött merev reményeik karikatúráját éppen a szintúgy felszámolódásra kijelölt struktúrák emberei tárják eléjük, egyszersmind egyéb biztonságpolitikai kockázatok (pl. illegális közösségépítés) veszélyét is felfestve. A missziói munka és a társadalmi diakónia dinamizálása mind nagyobb népszerűségre tett szert az Iványi Tibor tevékenységéhez kötődő metodisták körében. (Lásd a Nyíregyháza környéki cigánymissziót, valamint a Debrecenben új közösséget létrehozó, és nagyegyházi részről is mind sűrűbben megpanaszolt tevékenységét.)

 

A kisegyházi problémák kezelésének egyik fontos módszertani elemévé az ÁEH az állami felügyelet érvényesülését hatékonyabban garantáló szervezeti szabályok megújítását, ilyenek kikényszerítését tette.

 

A metodisták esetében a statútumok elkészülte különféle akadályokba ütközött (eltérő érdekek adódtak pl. a felekezet külföldi egyházi szervezeti függőségének megítélésében, a lelkészutánpótlást biztosító felsőfokú tanulmányok kérdésében). A szabályzat elkészültének elhúzódását az ÁEH azzal büntetette, hogy a háttérdiplomácia keretében nem járult hozzá a lejárt legiszlatúrájú Hecker Ádám utódjának az 1973-as közgyűlésen történő megválasztásához. A vezetési vákuum megoldásának elodázása két célt követett: a) megfelelő statutuális körülményeket teremteni a bármely jelölttel való oktrojált együttműködéshez, b) időt nyerni, és elkerülni, hogy a Hivatal szemében mind kevésbé elfogadható nagy esélyes, Iványi Tibor töltse be a vezetői posztot.

 

A színfalak mögött pedig, a személyes érintkezések szintjén tovább folyt a megdolgozás, műszóval: a befolyásolás. Dokumentatíve máig nem tisztázható problémakezelési ötletként vetődött fel Hecker Ádám részéről a (fiával, Iványi Péterrel együtt) zabolátlannak minősülő Iványi Nyíregyházáról való elhelyezésének gondolata. Szándéka e megoldással az lehetett, hogy mérsékelje az ÁEH fokozódó elégedetlenségét, és Iványi tevékenységének pedig új irányt adjon. Fontosnak látom megemlíteni, hogy az elképzelés önmagában nem minősíthető Iványi Tibor választhatósági esélyeit tudatosan ellehetetleníteni igyekvő próbálkozásnak. Annál kevésbé, mert Hecker Ádám Iványi Tibor iránti viszonya hosszú éveken át igen baráti volt, és ezt egyelőre inkább csak mellékesen terhelte meg annak a konfliktusnak a divergáló megítélése, amelyet Iványi tevékenysége gerjesztett a 70-es években a politikai környezetben. Hasonlóképpen túlzó lenne azt állítani, hogy Hecker Ádám maradéktalanul elutasította Iványi aktivitásait. Sőt, azt is megkockáztathatjuk, hogy figyelembe véve a szuperintendensnek a hatalom iránti tipikusan konzervatív, biblikus színezetű alkalmazkodási filozófiáját, valójában igen meggyőző spirituális rugalmassággal akceptálta dinamikus kollégájának kezdeményezéseit. Példaként utalok itt azokra a feljegyzésekre, amelyek meggyőzően mutatják, hogy a szuperintendens önmagához mérten igen messze elmenve védelmezte Iványi Tibort a hatalom oldaláról erősödő támadásokkal szemben. A kettejük közötti feszültségeket, sőt, egyre elmélyülő ellentéteiket meghatározó (jelentős mértékben habituális hátterű) szemléleti különbözőségeiket, illetve a szóban lévő problémák kezelésében megnyilvánuló koncepcionális eltéréseiket rövidség okáért két idézettel érzékeltetném itt (szándékosan választva még 1973 elejei forrásokból):

 

a) Egy 1973. február 13-i keltezésű levélben Hecker Ádám foglalkozik annak a volt párttitkárnak az ügyével, aki megtérését követően radikális határozottsággal szakított mozgalmi életével, amit a politikai környezet súlyos presztízsveszteségként élt meg, és Iványi missziós devianciájaként értelmezett. Az üggyel összefüggően a szuperintendens indirekte azt rója fel Iványi Tibornak (aki nem tartotta vissza az illetőt a radikális megoldástól), hogy pásztori munkájából „hiányzott ... a tisztelet és megbecsülés azok iránt, akik – hitünk szerint Isten végzéséből – népünket vezetik és irányítják. ... Eszembe jut, amit legutóbbi ittlételedkor az irodában beszélgettünk: rosszul állunk hozzá a problémák megoldásához, ha elvi bizalmatlanságból ellenséget látunk a hatóság embereiben. Ezzel olyan légkört teremtünk, amelyben csak ellenséges indulat foganhat meg, és a problémáknak nem a megoldásához, hanem csak elmérgesedéséhez tud vezetni. Csak felszabadult szívvel tudunk tekintettel lenni mások érzékenységére, és azt nem provokálni (vagy más szóval: ’nem huzogatni az oroszlán farkát’)”. b) Iványi Tibor szinte azonnal reagált felettese észrevételére: „Meg kell vallanom, először nagyon felháborított leveled, alig tudtam összeszedni magam, hogy végigolvassam. Remélem nem mutattad és nem akarod megmutatni másnak! Annyira primitívnek látod beleállásunkat egy ilyen fontos helyzetbe – leveled hangjából ítélve –, hogy elhűltem, ahogy lemértem annak alapján, hogy milyennek is láthatod hitbeli állapotunkat? Azt hiszem fél füllel hallottad csak valaminek a töredékét ott, de nagyon őszintén csak azt írhatom: aggodalmad most nem esett jól ilyen tolmácsolásban. ... Szeretném, ha döntéseimben a hitnek szabályai szerint tudnék mindig eljárni és nem emberektől való félelem, vagy taktikai meggondolások vezetnének! És azt is szeretném, ha testvéri szívvel tudnék mindig azok mellett állni, akiknek nem test és vér ellen van tusakodásuk. – Majdnem tragikomikus, hogy Neked bizonygassam, hogy nem hiányzott és nem is hiányzik szavaimból a tisztelet és megbecsülés azok iránt, akik – hitünk szerint Isten végzéséből – népünket vezetik és irányítják.”

 

Hasonló hangvitelű leveleket többet is idézhetnénk.

 

A további fejlemények javarészt ennek a kettősségnek a medrében haladtak, és vezettek el olyan helyzetbe, hogy Hecker Ádám (akit egyébként minden alkalommal megviseltek a Hivatal képviselővel való találkozások) mind szűkebb ösvényt látott maga előtt régi harcostársával való együttmenetelhez. Iványi Tibor körül pedig egyre inkább elfogyott a levegő. Az ÁEH központja és regionális hivatalnokai egyelőre csak jelezték, hogy nem kívánnak vele találkozni. Emellett egyre gyakrabban hangzottak el különböző megbeszéléseken és fórumokon olyan kritikák, megjegyzések, amelyek a vallásszabadság torz értelmezésével, a református egyház belső ellenzékének számító un. betánistákkal való káros együttműködéssel, és a „steril, világidegen” evangéliumot hirdető missziós agresszivitással vádolták a metodistákat, és mindenki tudta, hogy e kifogások hátterében szinte kizárólag Iványi Tibor tevékenysége áll. A fejlemények végső fázisához tartozott, amikor Iványit már a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában viselt delegátusi megbízatása, és lelkészi állása alóli felmentéssel kérték büntetni. N.b.: Az ÁEH szemében "steril"-nek számított minden olyan vallásos tevékenység, amelynek kommunikációs hatékonysága – átlépve a templomfalat – nem korlátozódott a legminimálisabbra, sőt az is, amely nem vállalta azt, hogy kifejezetten is buzdítson a kommunista elmélet szerinti társadalmi praxis támogatására (amely utóbbi természetesen a hitbeliségtől való eltávolodást, a vallásos értékrend diszkreditálását is implikálta). Tevékenységük negatív megítélésén nem változtatott az sem, ha egyébként hangot adtak a felsőség iránti biblikus tisztelet elvének, ám közben fenntartották a jogot a kifejezetten hitbeli meggyőződésben gyökerező tisztán biblikus horizontú, önjogú karitativitásra.

 

A fejlemények meghatározó komponense volt azonban az is (és erről még bővebben is szólnék majd), hogy Iványi Tibor nemhogy az ellentétek mérséklésén munkálkodott volna, végsőképpen saját szuperintendensi esélyeinek javítása céljából is, hanem változatlanul ragaszkodva karizmatikus-pneumatikus eltökéltségű felfogásához, inkább tovább élezte az ÁEH és a Magyarországi Metodista Egyház (MME) viszonyát. Néhány példa:

 

a) Még 1973 nyarán bejelentette a lejárt legiszlatúrájú szuperintendensnek, hogy nem tekinti őt tovább döntésre jogosult egyházi vezetőnek, és így nem fogadja el hivatali intézkedésként a saját áthelyezésével kapcsolatos elképzeléseit sem. b) A szuperintendens-választást állami megbízatásból előkészítő Palotay 1973. november 25-én tanácskozást folytatott a MME lelkészeivel. A résztvevők többsége – a hatalmi körülményekre tekintettel elfogadta, még ha nem is minden belső vonakodás nélkül, Palotaynak és az ÁEH-nak azt az igényét, hogy a leendő szuperintendens személyéről előzetes egyeztetésre kerüljön sor a felek között. Iványi ugyanakkor, éles vitába keveredve Palotayval,mereven ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy a választás kizárólag az egyház belügye, amely csak a Szentlélek vezetésével folyhat le. Amennyiben a politikai felsőség az így megszülető döntést nem tudná akceptálni, módjában áll azt elutasítani. (Hogy az ÁEH e felfogásban nyilvánvaló csapdát láthatott csak, aligha igényel magyarázatot.) Amint egyik későbbi levelében írja, azért is képviselte a befolyásolás mentes választás elvét, hogy „elveszett tekintélyünknek legalább romjait megmentsük: ne lássa az ÁEH birkanyájnak egyházunkat, akikkel azt teheti, amit akar, s lássa meg, hogy nem magától értetődőnek vesszük, hogy valaki azon a helyen van, amin van.” (Az eszmecsere egyik gyöngyszeme volt, hogy szemben Iványi Tiborral, aki szerint a törvények önmagukban világosak, és azokat a Szentlélek által vezérelt ember felelősen tudja értelmezni, a SZET-elnök azt hangoztatta, hogy a törvényt a párt magyarázza.) A feszültté vált helyzetben a lelkészi kar tagjai körében az a többségi vélekedés kristályosodott ki (összhangban egyébként az egyháztörténelmileg hagyományosnak mondható, és a többi egyház által is követett állásponttal), hogy az egyház vezetője olyan valaki legyen, aki rendelkezik az állammal való együttműködéshez szükséges qualitásokkal. c) Nem sokkal ezt követően Iványi kihallgatást kért a már egyébként is felbőszült Palotaytól, és prófétai hevülettel fejére olvasta erkölcsi tévelygéseit, ami aztán a SZET-elnök úgy állított be, hogy fellépésére a metodista közösség egyetértésével került sor.

 

A mind élesebbé váló helyzet következményeként a Hivatal rettenetes nyomás alá helyezte a metodista egyházat. Amikor a Hecker Ádám az ÁEH által kért 1974. február 6-i bizalmas tanácskozáson azt jelezte, hogy korábbi ígéretei ellenére sem tudja vállalni a szuperintendensi feladatokat, és emellett garanciát sem kínált az utódjaként szóba jöhető megfelelő személyre, sőt, Iványi Tibor választhatóságát sem látta teljesen kizártnak (közben még azt is kifejezésre juttatta az ellene megfogalmazott vádakat illetően, hogy „Tibor magatartása többször mást mutat, mint ami motívumként mögötte van”), a Hivatal ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy Iványiról szó sem lehet. Erről a beszélgetésről HÁ – a Hivatal kérésének megfelelően – nem tájékoztatja Iványit. Az események sodrása egyre sebesebbé vált. Hecker Ádám levelet kapott Ottlyk Ernő evangélikus püspöktől, aki panasszal élt Iványi Tibor debreceni missziója miatt. Egy ismeretlen tartalmú február 25-i egyháztanácsülés alapján (kérdéses, hogy Iványi Tibor részt vett-e rajta) Hecker Ádám azt közölte az ÁEH-val (a háttérből jól érződik Palotay befolyása), hogy „mivel Iványi Tibor személye az ezekkel a fórumokkal való érintkezésben tanúsított magatartása miatt erősen meg van terhelve, a fenti szervekkel való eddigi gyümölcsöző együttmunkálkodásnak folytatása nem látszik biztosítottnak, ha a választás őreá esnék.” Emellett óvatos kifejezését adta annak is, hogy kész lenne az állami elővéleményezési jog mérsékelt akceptálására: „Hogy azonban a lelkészek megfelelő tájékoztatást kapjanak a választásra vonatkozóan, úgy döntöttünk, hogy a választás előtt ... a választást megelőző hét valamelyik napjára összehívjuk a felszentelt lelkészeket, hogy ismertessük előttük azokat a szempontokat és feltételeket, amelyekkel rendelkezni kell az egyház leendő vezetőjének ahhoz, hogy biztosítva legyen a fent jelzett szervekkel való és az egyház számára is hasznos együttmunkálkodás.”

 

Március 6-án minőségileg új szakaszba léptek az események. Az ÁEH döntő lépésre szánta el magát. Magához rendelte és fait accompli elé állította az egyházvezetést: közölte, hogy a Németországban kiadott, „steril evangéliumot” promulgáló Vetés és Aratás című lapban megjelent Iványi Tibornénak egy rendszerellenes verse, a Csodálatos ország (a szövegre feltehetően a bosszút lihegő Palotay hívta fel figyelmüket). A megszeppent Hecker Ádám ígéretet tett arra, hogy az ügyet az egyház saját hatáskörben intézi el, mégpedig a kívánalmaknak megfelelően, Iványi enyhébb, vagy szigorúbb elítélésével. Ellenkező esetre nézve a Hivatal kilátásba helyezte, hogy ők teszik meg a megfelelő lépéseket.

 

A lelkészi kar mérsékelt és konzervatív szárnya az egyház illegalitásba kerülésének rémétől rettegett. A pánikhangulatot kiváltó helyzetben úgy döntöttek, hogy elhatárolják magukat a verstől, és Iványiéknak az üggyel párhuzamos további radikalizálódásától. (A kényelmesebb szolgálati formákhoz vonzódó lelkésztársak egyébként is régebb óta ellenérzésekkel követték Iványiék keretekből kilógó ügybuzgalmát, és mindenekelőtt a hatalmi-társadalmi környezettel rendszeres konfliktusokat provokáló megnyilatkozásait.) A szuperintendens által egybehívott Különleges Ügyekkel Foglalkozó Bizottság március 6-án mindenesetre még kifejezte azt a reményét, hogy Iványi Tibor megváltoztatja álláspontját, és ezzel elkerülhetik a vele szembeni fegyelmit. A bizottság nevében Hecker Ádám erre tekintettel másnap utolsó esélyt kért az ÁEH-tól Iványi Tibor meggyőzéséhez. A lelkészi kar március 14-iki tanácskozásán a felmerülő kételyek hatása alatt mindenesetre visszavonták a sietősen benyújtott levelet, és enyhébb megoldást szorgalmazva közösen azt kérték, hogy Iványi személyesen vállalhasson felelősséget a vele szemben emelt vádakért. Az ÁEH ezt a javaslatot azonban nem volt hajlandó figyelembe venni, és néhány egyházvezetővel tartott március 19-i közös tanácskozáson a vitatott jogállású szuperintendenst véglegesen rávette az Iványi Tibor elleni határozott fellépésre. Idézünk Kenderesi János ÁÉH-osztályvezető feljegyzéséből: „Március 25-én Palotay Sándor, a SZET elnöke arról tájékoztatott, hogy Hecker Ádámmal részletesen megbeszélték az Iványi Tibor fegyelmi ügyével kapcsolatos teendőket. Ennek első lépése, hogy az egyházvezetés felfüggeszti Iványi Tibort lelkészi állásából, majd az Egyháztanács átalakul Fegyelmi Bizottsággá, hogy kivizsgálja – a Szabadegyházak Tanácsával karöltve – Iványi Tibor ügyét, és a szükséges fegyelmi döntést meghozza.” Palotay Sándor szerint a Hivatal részéről „feltételezték, hogy a metodista egyháztanács Iványi Tibor felelősségét nemcsak megállapítja, hanem Iványi Tibor is kénytelen lesz a vers tartalmától magát elhatárolni és a vele való tanácskozás során felismerni, hogy tevékenysége és magatartása továbbra tarthatatlan", aminek nyomán „indokolttá vált volna az áthelyezés elrendelése Miskolcra, ahol majd elgondolkozhatott volna a dolgok felett.”

 

Hecker Ádám ettől fogva – részben kezdeményezőként, részben Palotay enyhébb vagy erősebb befolyásának hatása alatt – folyamatosan együttműködött (még ha nem is töretlen lendülettel) a SZET-tel és az ÁEH-val abban, hogyIványi Tibor kiiktassák a szuperintendens-választásból, majd később pedig az ellentábor teljes likvidálását célzó eljárási módozatokban is. A szuperintendens és az egyháztanácsot ezekben az ügyekben többnyire vele együtt képviselő Zimre Gyula kaposvári lelkész, továbbá a lelkészi kar néhány tagja egyértelműen Iványi Tibor bűnbánatát követelték. Egyre több vélt vagy valós hibáját vetették szemére. Sűrűsödtek a múlt sérelmeinek felhánytorgatásai, akár Iványinak a politikai hatalomhoz való viszonyára, akár az egymás közötti kapcsolatokban támadt feszültségekre utalva. A lelkészi karon belül eszkalálódó feszültségforrások közül két momentum számított különösen fontosnak: 1) Hecker Ádám ama meggyőződése, hogy az ÁEH-t valamilyen komoly gesztussal le kell szerelni, ami Iványi Tibor aktív önkritikáját tenné szükségessé, 2) Iványi Tibornak az a felfogása, hogy az egyháztanács, illetve a lelkészi kar belső természetű problémákat külső fórumokon tárgyalt meg, és hogy az aktuális események közepette teret engedett a kívülről érkező nyomásnak: nem álltak teljes meggyőződéssel mellé, mint szolgatársuk mellé, és akceptálták a SZET és az ÁEH beleszólási igényét a szuperintendens-választásba.

 

A viták közelebbi részleteinek nyomon követése most nem végezhető el. Röviden: Sem Iványi Tibor, sem felesége, sem a velük tartók nem bántak meg semmit, nem vontak vissza semmit. (A vers-ügy a későbbiek során egyébként elvesztette kezdetben betöltött taktikai funkcióját – már csak a vád belső tarthatatlansága miatt is.) Az események során két pártra szakadt a lelkészi kar, és egyszersmind a gyülekezetek közössége is. Soha nem ismert méreteket öltött a belső meghasonlás. Iványi Tibort 1974. július 1-i hatállyal szolgálatból elbocsátották. A SZET által fenntartott közös kisegyházi lelkészképzőből kizárták a metodista egyház négy teológus hallgatóját, akik egységesen Iványiékkal tartottak. Iványi Tibor lelkészi állásának megszüntetésével egyidőben a metodista egyház szuperintendense, egy Palotay által felvázolt forgatókönyvet követve, az ÁEH megerősítő ellenjegyzését tartalmazó levelekben kérte fel a rendőrfőkapitányságokat, a tanácsi szerveket és a társadalombiztosítást Iványi Tibor elleni eljárásokra. (A helyi rendőrség pl. közönséges bűnözőként, a Horthy-korban szokásos módszerrel, parókiájáról elhurcolva kísérte be eljárás végett a kapitányságra, hogy forgalmi engedélyét bevonják, egyházi jogállását töröljék személyi igazolványából.) Az ősszel immár akadálytalanul megválasztott új szuperintendens, a volt jó barát, Hecker Frigyes energikus fellépése tovább eszkalálta a hatalmi erőszakot. A szakadár lelkészek ellen kilakoltatási perek indultak, gyülekezeteik, illetve a hozzájuk hű csoportok kezelésében lévő imaházak elvétele szándékával. Kispesten például ennek következtében tartotta a gyülekezet éveken át a szabad ég alatt istentiszteleteit. A belügyminisztérium, az ÁEH és a közigazgatási szervek segítségét igénybevevő megtorlás nemegyszer párosult nyílt atrocitásokkal. A hatóságok, amelyeket majdnem minden esetben a MME vezetése (is) kért a fellépésre, esetről-esetre beavatkoztak az igazságügyi fórumok előtt zajló ítéletek meghozatalába, és represszív intervencióikkal drámai hangulatúvá tették a lelkészek és családtagjaik mindennapi életét.

 

 

IV.

 

Előadásom záró részében egy szociológiai természetű komparatisztika szellemében próbálom meg elemezni azt, hogy a lényegében ismertnek tekinthető eseménytörténeti összefüggéseken túl milyen, kevésbé evidens mozgatórugók játszhattak szerepet a testvérüldözés rémdrámájába torkolló, máig súlyos sebeket hagyó tragédia bekövetkezésében.

 

Előre bocsátom azt a szilárd meggyőződésemet, hogy az események erkölcsi alapú, mi több egyfajta erkölcsmetafizikai szempontú megközelítése nem lehet a történészi analízis útja. Messzebb és mélyebbre jutunk a megértésben akkor, ha a vizsgálódásra a mozgatórugók tágabb körének bevonásával teszünk kísérletet. Négy szempontegyüttest érdemes külön is kiemelni.

 

1) Szociológiai aspektusból a szakadás fontos oka volt (és részben magyarázta is a szoros kapcsolatok utáni szokatlanul éles ellentéteket), hogy a MME egy nagyon kis létszámú, szerkezetében differenciálatlan, közösségi célként igen korlátozott számú építőelemben (egyfajta egyházszentség, üdvindividualizmus, liturgizmus) működő szervezet volt. A kis közösség strukturális erőtartalékai elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy akkomodálódni tudjon a 70-es években hirtelen feltáruló mozgáslehetőségekhez, és kezelni tudja az új lehetőségekre hiperérzékeny tényezők szabadságigényét. A szakadásra emellett egy olyan korban került sor, amely önmagában véve még egyáltalán nem kedvezett a dinamikai és aktivisztikus profilbővítésnek.

 

2) A felek egymáshoz fűződő családias kapcsolatai folytán a konfrontációk hevessége nem korlátozódott a közvetlenül szembe kerülő tényezők természetes vitájára, hanem két markáns táborra osztotta az egész közösséget. A szinte mindenki mindenki általi személyes ismerettségében realizálódó közösségen belül támadt elemi erejű robbanás a traumaélmény igen nehéz feldolgozását indukálta. A testvérdráma elhúzódó hónapjai, sőt évei verbális agressziókban, reflektálatlan ítéletekben testet öltő projektált gyászfolyamatként, illetve a másik csoporttól való félelmek, az egymás iránti feneketlen bizalmatlanság frusztrációjaként nehezedett rá mindkét közösségre. A táborok önmagukban való gyengesége, a félelmetes arcot öltő folyamatok, a mindkét felet jellemző kiszolgáltatottsági élmény (egyik oldalon a hatalom jóindulatának igénybevételével együtt járó „bedarálás”, a másik oldalon pedig a fizikai önkény és a tényleges védelemnélküliség réme keltett félelmeket) természetes reakcióként hívta elő az ellenségkép artikulálásának szükségletét, illetve azt a kompenzációs igényt, hogy ilyen módon megtalálják a viszonylagos megnyugvást eredményező belső kohéziót.

 

3) A történtekre reagáló értelmezések két pólusának szereplői egyaránt az existenciális feltétlenség hőfokán voltak meggyőződve a maguk igazáról. Önértelmezésüket táplálta a szektás környezetben egyébként sem idegen elitista élcsapatelmélet. Ilyen élmény- és gondolkozási közegben a szegregálódó felek könnyen öltik magukra a mozgalom igazainak, a mozgalom eredeti lényegének megőrzésére, a mozgalom definíciós feladatára elhivatottak szerepkörét, a maradék-elméletnek megfelelő viselkedési formákat. A szembenálló felek ennek megfelelően görcsösen keresték a maguk álláspontját támogató elméleti kereteket, és hajlottak arra, hogy a másik fél hibáiban saját felfogásuk meggyőző igazolását fedezzék fel. Érvelésük gondolatmenetének tipológiailag nagyon rokon szerkezete volt. Idézem az egyik frappáns tömörségű megnyilatkozást: „Emberekre néztünk mi, vagy emberek kedvéért álltunk az igazság mellé, amikor ebben a dologban állást foglaltunk? Nem az Úr igazságáról van-e itt szó? Nekünk nem emberek véleményében vagy szavában, hanem az Isten igéjében és akaratában van az erősségünk. Ezért nem ingunk ide-oda mint a hab, amit a szél hajt. Látásunkat az Úrtól vettük, sok könyörgés és tusakodás között és ebben állunk; nem azt kerestük, hogy ki fog ebben az áldatlan vitában győzni, hanem, hogy mi az Isten akarata. Ha pedig szégyenkezni kellene, akkor is inkább akarnánk az Isten népével együtt szégyenkezni, mint a hazugság oldalán győzelmeketünnepelni.”

 

Az engedetlenség-elmélet és az egyház Ura iránti hűség toposzaival indokolt döntések, a „nekünk fáj legjobban...” kijelentések őszinteségéhez, a szembenálló felek saját hitbeli látásának autenticitásához (legyen bármi is erről a véleményünk egy másfajta hitbeliség alapján) fogalmilag/analitikusan nem férhet kétség. Aminthogy például Hecker Ádám szavaiban is nehéz kételkednünk: „Nem tudom, hogy át tudod-e érezni, milyen kifejezhetetlen fájdalmat okoz nekünk... az, hogy volt kollégáink és testvéreink ellen a hatósághoz kell fordulni, hogy a gyülekezeti szolgálat folytonosságát biztosítsuk.”)

 

Az érzelmek és indulatok strukturálisan rokon szerkezetéhez figyelemre méltó példát szolgáltat, hogy ha a képviselt döntéseket hordozó feltétlenségélmények szubjektív autenticitását, dinamikai struktúráját, illetve az ellenfelek elkötelezettségi mutatóit vetjük egybe egymással, akkor az egyes pozíciók szereplői szinte felcserélhető viszonyba kerülnek egymással.

 

Az Úrtól elkért igazságok hermeneutikai redukciója, azaz az állítások deszakralizálása, a nézeteknek az eltérő felfogások közös racionális tengelyén való elemzése a fentiek alapján megkerülhetetlen. A következőkben az ütköző álláspontok szerkezeti, dinamikai elemzésével és egybevetésével ennek a feladatnak teszünk eleget.

 

3.1. Kezdjük mindjárt egy történelemfilozófiai-történelemtheológiai kettősséggel. Iványi Tibor és csoportja számára az evidencia a Lélek és a történelem divergenciája, és ebből következően a történelmi cselekvés alárendelése a Lélek irányításának. A konzervatívok (nevezzük így a másik pólus képviselőit) ezzel szemben a lélek inherenciájának elvét képviselik, és úgy tartják, hogy a világ lehetőségeinek és a Lélek szándékainak adott esetbeni kettősségét – ha kompromisszumokkal is, de – összhangba kell hozni egymással.

 

3.2. A konzervatívok a Bethlen Gábor-i kettősség tudatában, a történelem kontinuitásának filozófiáját vallva keresik a helyes döntést Szkülla és Kharübdisz között, folyamatosan törekedve eközben lelkiismeretük tisztaságának megőrzésére (Hecker Ádám például inkább nem megy el egy amerikai útra, de az itthoni helyzetről szóló hiperbolikus kívánalmak teljesítését nem vállalja), Iványi Tiborék látása ezzel szemben – szerves összhangban missziós pozíciójukkal – inkább a diszkontinuitás, az új teremtés reális lehetőségének hipotézise, akár a közelesen visszatérő Úrra gondolva, akár a Lélek csodákra képes, állhatatossággal várható áldásaira tekintettel.

 

3.3. A konzervatívok szerint, akik számára a szolgálati tér alapvetően kielégítő, bárha talán tágasabb is lehetne (noha ilyen kívánalmakat nem igen fogalmaznak meg), nincs megírva sem a MME történetében, sem az egyháztörténelem annaleseiben, hogy a hatalom által eltorlaszolt lehetőségeket – speciálisan status confessionist jelentő esetek kivételével – ütközéssel is ki kell kényszeríteni. Természetesen a karizmatikusok (nevezzük így Iványi Tiborék csoportját) sem gondolják azt, hogy az emberi izgágasággal magyarázható szorosságélmény legitimálhatna egyház és az állam közötti konfrontációkat, viszont igenis úgy vélik, hogy nem lehet a Lélek által megmutatott feladatok elől csak a konfrontációtól való félelem miatt hitetlenül megfutamodni. (Iványi Tibornak van is elég ereje a másként cselekvéshez. Agilis és konfrontációkat vállalni tudó, fiatal, autonóm karakterű vezéregyéniség, akit rá felnéző környezete nyilván nem véletlenül követett is jóban és rosszban.)

 

3.4. A hatalom iránti engedelmesség szemléletében élő, rendpárti magatartásra hajló konzervatívok biblikus felfogásuk, szocializációjuk alapján okkal vélték úgy, hogy az Iványi-féle mozgalom korábbi, és még inkább az egyházfegyelmi döntéseket követően folytatott tevékenysége illegális volt, és képviselték azt a felfogást, hogy a disszidensek maguk idézték elő kellemetlenségeiket a törvények (a felsőbbség iránti Róma 13-ban megfogalmazott engedelmesség) tudatos megszegésével.

 

3.4.1. A fennálló rend tisztelete egyszersmind a hatalom képviselőire való támaszkodás ha nem is kényelmes, de megbízható, stabil rendjét jelentette, és mint olyan, zökkenőmentes összhangban állt a társegyházak túlnyomó többsége által követett gyakorlattal. (Ne felejtsük el, a politikai természetű zavarkeltést az egyházak általában véve belülről is elutasították. A kisegyházak esetében fokozta a szubverzív törekvések delegitimációját, hogy a fennálló hatalomhoz való viszonyukat nem terhelték a nagyegyházakéival egybevethető sérelmek; viszonylagos szabadságukat éppen az adott politikai környezetnek köszönhették; a politikai-társadalmi közviszonyok lassú javulása igazolni látszott a kis lépések taktikájának helyességét.)

 

3.4.2. A még rosszabbhoz való viszonyítás egy emberöltőn át érvényes konzervatív kritikátlansági princípiuma (Hecker Ádám például éppen az 1974-es vitákban utalt – az állam túlzó jogosítványigényeit relativizálva – az albániai állapotokra) a karizmatikusok felfogásában kiüresedett. Úgy elméletileg, mint gyakorlatilag. Iványi Tibor számára ad absurdum a pusztába vezető út is út volt, ha azt a Lélek mutatta meg.

 

3.5. A korlátozott, de biztonságos működés lehetősége, az inkább papi stallumot, mint karizmatikus sarut viselő kisegyházi lelkészek számára olyan státuselőnyt is jelentett, amellyel korábban nem rendelkeztek, és amit métán tekintettek az új körülmények (ne felejtsük el, igen közeli még az 1945 előtti időszak élményvilága) következményének. Bármily meglepő, a konzervatív szárny tagjai gyorsan megszokták, hogy horizontukat alapvetően a népegyházi-nagyegyházi horizonton tájolják. (Érdekes lenne itt végiggondolni a többségi egyházi környezet mintaképző erejének, továbbá a normatív környezet egyéni megoldásokat diszpreferáló kisugárzásának bonyolult kérdéseit.) Néhányan közülük például a külföldi konferenciák, tanulmányutak szerelmesei voltak (és ebben közvetlen értékközösségi kontextusuk sem látott eleddig kivetnivalót). Mások esetében a külföldi nyaralásokat veszélyeztette volna az oppozíció és az illegalitás. Ezek az aktivitások hasonló értéket képeztek számukra önmegvalósításuk, komfortérzetük szempontjából (adott esetben kompenzációként is a valóban puritán körülményeket jelentő stallumaikhoz), mint a missziós-karizmatikus csoport tagjai számára a kegyességi élet és az egyház más irányú érdekeinek/értékeinek szinte önelégetésig menő intenzivisztikus előmozdításában megtalált identitás. Rendpártiságuk emellett apró kedvezményeket jelenthetett gyülekezeteik számára is (pl. védelmet a vallásuk miatt kellemetlen helyzetbe kerülők számára, akik hitükhöz nem feltétlenül kívánták felvenni a mártíromság keresztjét is).

 

3.6. A konfrontáció eseményeinek értelmezésében speciális szerep jutott (úgy is, mint a mélyebben rejlő mozgatórugók tudatosításának megkerülését biztosító tényezőnek) az ilyen fejlemények kezelésében szimbolikus erejű médiumnak, az ekklesiológiának. A konzervatívok egyfajta egyházi szentségtan, egyfajta kripto-nagyegyháziasság szemléletében éltek. (Ennek okaira és összefüggéseire itt nem térhetünk ki. Magyarázatként azonban megemlítem, hogy a MME – eredetmintái és a hazai gyökértelenség okozta mintavágy miatt – lényegében egy történelmi egyházi allűröket tápláló közösségként működött, amely máig nem tudott megbékélni egyházszociológiai pozíciójának kettősségével. Azzal, hogy miközben „történelmi” eredete szerint „történelmi” egyházi létformára lenne „predestinálva”, egyházföldrajzi- és szociológiai helyzete miatt csak mint szektás közösség tud rekrutációs erőt kifejteni.) A konzervatívok álláspontját áthatotta az egyház minden szemponton túllévő egységének, sérthetetlenségének, az egyházról mint jogi kategóriákkal definiálható entitásról való gondolkodásnak a hite, és ehhez kapcsolódóan, az egyházat kritikus helyzetekben legmagasabb szinten reprezentáló vezetés sérthetetlenségének a posztulátuma. (Figyelmet érdemlő részmozzanata a jelenségnek, hogy Hecker Ádámot a disszidensek is mind a mai napi Ádi Bácsinak aposztrofálják.) A rivális csoporttal szembeni fellépésben nyomon követhetőek azok az önemésztő önhergelési folyamatok, amelyek a felsőség és a belső rend fontosságának mesterséges túldimenzionálásával sürgették a probléma egyszerűsített, regulációs eszközökre támaszkodó (hatalmi centrumok által is preferált, sőt elvárt) megoldását. (A konzervatívok problémakezelésére meghatározó befolyást gyakoroltak a külföldi metodista fórumok alapvetően velük egyetértő megnyilatkozásai is.) Iványi Tibor és csoportja számára az egyház ugyanakkor nem volt az első szentség, hanem csak eszköze és kerete az üdvösségnek, Isten Országa eljövetelének. Szolgálatával mindig ez utóbbiakat kívánta előmozdítani, és soha nem a spiritualitástól többé-kevésbé eloldható, attól bármilyen értelemben megkülönböztethető, mintegy önértéket képviselő egyházat. (Az inherencia és divergencia tétel itt is érvényes: a konzervatívok egyház és világ egyeztethetőségének elvét, a karizmatikusok pedig az egyház és a Lélek inherenciájának, illetve a Lélek/egyház és világ divergenciájának optatív princípiumát képviselik.) A fejlemények alakulását igen fontos valláslélektani összefüggések is befolyásolták. Az Iványi-csoport tagjai döntően fiatal emberek voltak, vagy olyanok, akik hitbeli elkötelezettségüket, megragadottságukat nem von Haus aus egyházias környezetben, intézményileg nyert és közvetített élményként azonosították, hanem a Szentlélek institúciótól függetlenül bennük elvégzett munkájaként. A karizmatikusok Iványi Tibor helyzetértelmezése iránti elkötelezettségében meghatározó momentum volt, hogy a számukra ott és akkor feltétlen prioritással bíró hitbeli identitásuk kialakulásában döntő szerepet játszott a mester missziós szolgálata, spirituális kisugárzása, meggyőző erejű erkölcsi autoritása és érvelése.

 

3.7. A megtorpanók nem alaptanul hitték azt, hogy Iványi Tibor mozgalmának támogatása esetén (ráadásul Iványi tekintélye csak tovább nőtt és újabb problémákat eredményezett volna) könnyen lesz részük hasonló vegzatúrákban nekik is. Nem csoda hát, hogy az ekkor zajló Helsinki-folyamat távlatos eredményeit csak a realitások zárójelbe tételétől nem visszariadó pneumatikus fantaszták merték önmeghatározásuk irányzékává tenni. A többiek ki nem mondott kérdése úgy szólt, hogy miért ne lenne szabad nekik békés életet élve örülniük a szabad istentisztelet lehetőségének, ragaszkodniuk a biztosabb létalapokhoz, és imádkozniuk az evangélium minél szabadabb hirdetéséért etc.?

 

3.8. Iványi Tibor erős karizmatikus pozíciója olyan dinamikusan attraktív megoldásokhoz nyújtott lehetőséget, amelyekről a konzervatívok képviseletében most kényszerűen is előtérbe kerülő szuperintendensi hivatal ingatag-gyenge pillérei alapján álmodni sem lehetett. (Lásd az ÁEH könnyű sikereit, amelyeket a konzervatívoknak fogcsikorgatva, erkölcsi és érzelmi kínjaik ellenére is akceptálniuk „kellett”.) Természetesen Hecker Ádám is tisztában volt vele, hogy az állami politika kétarcú és hipokrít; mégis mint adottságot kötelesnek látta elfogadni. A lehetőségek kihasználását kizárólag a törésvonalat jelző határ innenső küszöbéig elmenően tekintette csak opportunusnak. E ponton túl azonban számára nem volt ösvény. (Az inkább idősebb generációhoz tartozó konzervatívok többségénél empirikus történelmi tapasztalataik és az elmúlt évtized ideológiai indoktrinációja is apasztotta a pusztára való nyitottság erőforrásait.)

 

3.9. Az erősebb fél a konfliktusban – minden időleges veszteség mellett is – az Iványi-csoport volt. Vesztenivalója igazában véve a másik félnek volt. Lásd erkölcsileg kétes, maguk által is nehezen magyarázható akcióikat; a „magatok hozzátok magatokra a bajt” filozófiájú, mentségek mellett is arcpirító érveléseket; az eklézsiák több mint felének, és éppen a legjelentősebbeknek elvesztését; az általános presztízsválságot, önbecsülésbeli megroppanást, illetve az önbecsülésnek csak kétes értékű hárításokkal megvalósítható megőrzésére irányuló magyarázatokat.

 

3.10. A konfliktus terhes mozzanata volt, hogy az eseményinterpretációk során soha nem esett, nem eshetett szó a fejlemények valós helyzetdinamikai komponenseiről. Már csak az adott kontextuson belüli beszédmód miatt sem. Mindenki a theológiai-kegyességi metanyelv szemantikai törvényei szerint volt kénytelen álláspontját kifejteni. A konzervatívok csak nehezen érvelhettek például a ténylegesen létező politikai korlátoktól való félelmükben, illetve az erre tekintettel hitben vállalt önkorlátozásukban megalapozódó álláspontjuk mellett úgy, hogy a bibliai kontextus egészében véve nem a leghízelgőbb véleménnyel van a mindenkori világi hatalmakról. Az Iványi-csoport ugyanakkor nyíltan és egyértelmű kommunikációs előnyöket elkönyvelve hivatkozhatott a pneumatikus értékek világos preferenciáját támogató jézusi és ősgyülekezeti paradigmákra, amelyek további félre tekintős magyarázatok nélkül, és tehát lényegesen egyértelműbben igazolták az általuk képviselt revolucioner álláspont igazát. Az adott történelmi körülmények között gyakorlatilag elfojtott, közmegegyezésszerűen diszpreferált keresztény önértelmezés valós lehetőségeit mutatta egyébként, hogy a revolucioner biblikus energiák zsilipjét felnyitó Iványi-akció nyomán a disszidensek eklézsiáiban, illetve a hozzájuk vonzódó egyháztagokban is feltámadt a civil kurázsi. (A disszidensek gyülekezetei megrendítően tömör falanszterben álltak papjaik mögé. A fejleményeknek ez a vonulata volt egyébként az, ami igazán veszélyessé tette kezdettől fogva az Iványi-féle aktivizmust.)

 

3.11. Bármily furcsán hangzik is, ellenfelei Iványi Tibort elsősorban a miatt támadták, hogy álláspontjában jogi igazságokra hivatkozással érvelt (elvitatva pl. a legiszlatúra lejártát követően Hecker Ádám szuperintendensi hivatalviselését), és a belső ellentéteken túllépő pneumatikus emelkedettséget hiányolták magatartásában. Tegyük hozzá gyorsan: véleményük logikus volt, és a maguk értékrendje felől nézve igazuk volt. Iványi Tibor viszont a maga jogi érveit nem önmagában véve gondolta érvényesnek, hanem kizárólag azért, mert a dolog természetéből adódóan ilyen kategóriákkal tudta a legvilágosabban kifejezésre juttatni a legfontosabbnak vélt problémát: a MME pneumatikus gyengeségét. (Nézete szerint ha a MME félreértés nélkül és kizárólag csak a mennyei vezetésre koncentrálna, akkor tudomásul venné a legiszlatúra lejártát, és nem engedné meg, hogy külső diktátumnak engedve addig halasszák e kérdés megoldását, amíg meg nem találják a politikai hatalommal való konciliáns együttműködésre alkalmasnak tekintett egyházvezetőt.) Az egyházon belüli hitbeli gyengeség hiányát primernek tekintette, és úgy gondolta, hogy a szeretetre és békességre való hivatkozás csak elfedi a mindennél előbbre való, és mindent (a szeretetet és egyetértést is) hordozó pneumatikus feltétlenségben való meggyengülés tényét. Álláspontja logikus volt, és saját értékrendje felől nézve igaza volt.

 

4) Egy kisegyház esetében különösen nagy félelmet kelt a drasztikus veszteséggel járó (az intézmény pusztulásának rémét felidéző) lázadás és szakadás réme. A félelem olyan pánikreakciót eredményez, amely szükségszerűen tesz nyitottá a nagyegyházakban szokásos differenciálatlan hierarchikus rendcsinálás iránt.

 

Az elmérgesedett légkör, az átélt presztízsveszteség, a megtépázott önbecsülés, a kitaszítottakat/mártírokat spontán módon (is) megillető erkölcsi fölény lélektanilag nehezen elhordozható. Az események sodrásával együttjáró reflektálatlanság pedig könnyen talál kompenzációs kiutat a másik diabolizálásában, igazságának elvitatásában, a végül is kiszolgáltatottá vált, fizikailag gyengébb felet érő retorziók méltatlan igazolásában, a büntető intézkedésekért való felelősség áthárításában (mondván, a történteket a másik fél magatartása idézte elő), vagy éppen abban, hogy a repressziók előidézésében való közreműködést az egyház egységének védelmében tett erkölcsi-hitbeli kötelezettséggel indokolják.

 

A váratlanul bekövetkező, soha korábban nem ismert fejlemények a MME-ban egy szinte transzszubjektív automatizmusként működő kényszerpályát produkáltak 1974-ben és a rákövetkező időszakban. A felhalmozódó sérelmek, indulatok irányíthatatlanná váltak, önálló életet éltek, és reflektálatlan döntéseket generáltak.

 

A fejlemények kezdeti fázisát követően a pozíciók bemerevedtek. A disszidensek ellenében szorgalmazott fellépéseket egyre kevésbé hordozták a testvérháború eredeti dialektikájában fogant primer élmények. A retorziókban, igazságkeresésekben eluralkodott a külső tényezőkre támaszkodva érzett kényelmes technokrata szellemiség. Az ellentmondásos helyzeteket újratermelő spirál egy darabig szinte megállíthatatlan volt, hogy aztán egyszercsak megálljon egy körforgássá merevedő pozícióban. Ez azonban már egy másik fejezete a történteknek.

 

V.

 

Tény és való: A MET karizmatikusai, alapítói történelmet írtak. Bátor fellépésükkel rendkívülit tettek: egy meglehetősen zárt logikájú, revolucioner perspektíváknak erősen hijján lévő társadalmi-politikai pillanatban – excellens problémaérzékenységről tanúskodva és szinte prófétai éleslátással – az elsők között ismerték fel, hogy a rendszerben megjelentek a kitörési pontok, hogy a ma még jelen szinte észrevétlenül, de határozottan a múlté lett, és feltárultak a holnap perspektívái.

 

Epilógus (1) Amennyiben a MME és a MET alapítói közötti konfliktusokat – különösen annak első fázisában – történelmi és tehát hangsúlyozottan nem az abszolút kijelentések igényét támasztó erkölcsi kategóriákkal igyekszünk megközelíteni, egy olyan képet nyerünk, amely a történteket – azok szerkezetét vizsgálva – két egymással responzórikus polémiában álló fél nehezen eldönthető végeredményű csörtéjeként mutatja be. A theológiai-hitbeli meggyőződésből vállalt mártíromság terheinek sok-sok lélekgyötrő valóságával együtt is. (Mint tudjuk, theológiai értelemben a mártíromság nem erkölcsi kategória, és nem is alapozható meg, de erre nem is szorul rá, történelemi fakticitással.) Történeti értelemben ugyanakkor tény az, hogy a MME-ból kizárt-kivált disszidensek mozgalma végül is életképesnek, sőt nagyon is eredményesnek bizonyult. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség e sikert így akár az önálló út mellett meghozott egykori döntését igazoló történelmi, vagy éppen bizonyos történelemtheológiai dokumentumként is értelmezheti. Igaz, az ügy ezzel még nem jut nyugvópontra, hiszen nekik pedig arra kell választ adniuk, hogy miként gondolkoznak a MME-ban időközben végbement regenerációról, az életképességét hasonlóképpen megőrizni tudó MME-ról.

 

Epilógus (2) A történészi látásmód gyakran érzéketlen bizonyos dolgokra, amelyek az eseményekben résztvevők számára nagyon fontosak voltak, és sokak számára talán még ma is azok. A történészi optika ugyanakkor képes lehet arra, hogy olyan mozzanatokat vegyen észre, amelyek az élmények sebes sodrásában élők nem láthattak, vagy nem volt idejük meglátni.

 

A történészi optika felől közelítve a MET feltétlenül hű maradna, maradhatna eredeti látásához, ha a harminc éves évfordulót az elengedés évévé nyilvánítaná. Elengedné saját fixálódásait a múlt sérelmeihez (ha van még ennek tartalma, ezt nem tudhatom), elengedné valamikori ellenfeleit a nolens volens rájuk záródó bűntudat kötelekéből (és ezt a Mindenhatón kívül csak a MET teheti meg).

 

A MET tagjai maradéktalanul hűek maradnának, maradhatnának az őket elhívó Igazsághoz, benne maradnának, maradhatnának abban a kegyelmileg megnyíló történelmi sodorban azonban akkor is, ha az elengedés évében bocsánatot kérnének a MME tagjaitól azért, hogy felebarátaikat általuk nem vállalható tehertételek kísértésébe, és az ezzel együttjáró történelmi útvesztők, zsákutcák pokoli kínjaiba, vagy éppen e kínok átérzésének hiánya okozta helyzetbe sodorták.

 

Mivel hitük szerint a MET alapítói a maguk illic et tunc döntéseit Isten lelkének irányítása alatt hozták meg, ki lehetne jelenteniük, hogy sajnálják, hogy testvéreiket kellemetlenségek, gyötrő fájdalmak, lelkiismereti apóriák, tehertételek elé állították, de nem tehettek mást. Testvéreiktől elhordozott megpróbáltatásaikat viszont nem azok bűneiként értelmezik, hanem az Úr útjának követésében megértett irány kitüntető ajándékának.

 

A MET igazsága, amennyiben hű akar maradni eredeti önmagához, a kiindulópontját jelentő vízióhoz, ma sem lehet több és más, mint theológiai igazság. Gyümölcse az az ajándék, hogy „csodálatos országban” jártak és járhatnak ma is. Gyümölcse az új teremtés: maga a MET, a hívek ma is ebben a keretben élő, szerveződő közössége, valamint az a hitük és reményük szerint továbbiakban is működő közösség, amely a Szentlélek Úr Isten jótetszését bírva e névhez tartozva ad hálát Istennek az evangéliumból nyert örömért.

 

 

 

Endreffy Toltán

 

 

[Emlékbeszéd]

 

1979-ben, 35 éves koromban tértem meg, és lettem katolikus. A rendszerváltásig tartó tíz év egyik az egyik boldog korszaka volt az én keresztény életemnek. Úgy éreztem, az egyháznak szüksége van rám, és én is teszek valami csekélységet az egyházért.

 

Karl Rahner első, magyarul is kiadott könyvei a nyolcvanas években az én fordításomban jelentek meg az Apostoli Szentszék kiadójánál, a Szent István Társulatnál. Ugyanakkor rendszeresen fordítottam a Münchenben kiadott Mérleg és a svájci kiadású Egyházfórum című katolikus folyóiratoknak meg a bécsi Opus Mystici Corporis kiadónak is. Tartottam előadásokat Németországban és Svájcban az akkor még emigráns katolikus Magyar Pax Romana Fórum és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kongresszusain. Blanckenstein Miklós Szalonjának egyik tagjaként részt vettem egyházi kisközösségi munkában is: hitoktatási-teológiai anyagokat gyártottunk a Regnum Marianum lelkiségi mozgalom csoportjainak. Nyaranta részt vettem egyházi táborokban, egyszerű táborlakóként is, előadóként is. Jelentek meg cikkeim a Vigiliában és a római kiadású Katolikus Szemlében is. Az egyik szamizdatban, a Kenedi János által szerkesztett Profil című kötetben  megjelent írásom jóvoltából pedig meghívtak plébániai és bázisközösségi beszélgetésekre.

 

Mindezek a ténykedések nem voltak ugyan szigorúan tiltva a Kádár-féle puha diktatúrában, de jutalom sem járt értük. A bátyámnak, aki akkoriban a külügyminisztériumban dolgozott magas beosztásban, illetékes elvtársak többször is megjegyezték, hogy az öccse túl sokat forog a klerikális reakció köreiben … 

 

A rendszerváltás óta szabadon gyakorolhatjuk a vallásunkat. Szabadon járhatunk istentiszteletre, írathatjuk be a gyermekeinket hittanra, vihetjük vasárnapi iskolába, alapíthatunk keresztény óvodát, főiskolát és egyetemet. Kiadhatunk keresztény könyveket, lapokat, készíthetünk filmeket, videokazettákat, és még a rádióban és a televízióban is szerepelhetünk.

 

Én azonban valamiért mégis szebbnek találtam a keresztény életemet 1979 és 1989 között, mint most.

 

A rendszerváltás után több filozófiai és teológiai kurzust tartottam protestáns és katolikus főiskolákon. S bár a kurzusaimat most már nem ingyen tartom, mint akkor, hanem docensi vagy óraadói díjazásért, mégis szebb emlékeket őrzök arról, amikor valahol Kispesten egy családi házban beszéltem a filozófia történetéről összejöveteleken, amelyeken fiatal metodista férfiak és nők vettek részt. Azok, akik követték az illegalitásba a metodista egyházból kizárt lelkipásztoraikat, például Iványi Gábort. Akkor az volt a fizetségem, amit nagyon méltányoltam is, hogy kapcsolatba kerülhettem nonkonformista keresztényekkel, akik nem a „kis lépések politikáját” követték. A kis lépések Lékai László bíboros által szorgalmazott politikáját, azt a politikát, amely voltaképpen az ateista államnak és egyházüldöző hatóságának, az Állami Egyházügyi Hivatalnak való engedelmeskedés politikája volt. Ennek a politikának a nevében díszelegtek képviselőként püspökök a Magyar Népköztársaság Országgyűlésében, vettek részt papok a szocialista békemozgalomban, és ítélték el katolikus teológiai tanárok is Bulányi György piarista atyát, mert az általa alapított és irányított Bokor mozgalomhoz tartozó fiatal férfiak az evangélium szellemében inkább börtönbüntetést is vállaltak, semhogy fegyverrel szolgáltak volna a Magyar Néphadseregben.

 

A rendszerváltás előtt az állam nem támogatta, hanem üldözte azokat, akik a saját lelkiismeretükre hallgatva tevékenyen próbálták Istent szolgálni. Állami szankció volt például a munkahelyi előmenetel megakadályozása, a nyugati utazások tilalma, a családi pótlék megvonása, a rendőri felügyelet, bántalmazás és a börtönbüntetés. De akik a rendszerváltás előtt üldözött vagy épp csak eltűrt tevékenységeket folytattak, azok mégis inkább érezhették, mint ma, hogy Istennek tetsző dolgot művelnek. Inkább érezhették, hogy csakugyan igaza van Jézusnak, amikor a hegyibeszédben ezt mondja: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket … én értem. Örüljetek, és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben”.

 

A rendszerváltás előtt egy kisegyház vagy egy egyházi kisközösség olyan volt, mint a bibliai „kisded nyáj”. Amely nem félt attól, hogy elveszíti az előjogait, vagy hogy kevesebb állami támogatásban részesül. Mert bízott az ő jó pásztorában, aki az anyajuhokat féltve tereli, a kis bárányokat meg ölben hordozza. Akkor inkább érezhették Isten irgalmát a hivők, mert ahelyett hogy parlamenti pártok kegyeit keresték volna, amelyek magukat nemzetinek, polgárinak, kereszténynek és magyarnak nevezik, ráhagyatkoztak a gondviselésre.

 

Persze, intézményekre, struktúrákra, hivatalokra, szabályokra minden nagyobb intézménynek szüksége van, az egyháznak is. De minden nagy intézményt fenyeget a formalizálódás, az elszemélytelenedés, a bürokratizálódás is. A rendszerváltás előtti keresztény élet egyik legnagyobb értéke az én szememben az volt, hogy nem annyira bürokratikus struktúra, mint inkább egymást szerető és egymásban bízó testvérek és barátok közössége volt, amihez jó volt odatartozni. Mert ahogy a zsoltáros írja:

 

Mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!

Mint a drága olaj a fejen, amely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán; amely lefoly köntöse prémjére.

Mint a Hermon harmatja, amely leszáll Sion hegyeire. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké!

 

 

 

Vankó Zsuzsanna

 

Egyház és állam Magyarországon a 70-es években

(A Magyarországi Evangéliumi Testvérgyülekezet 30 évvel ezelőtti kezdetéről megemlékező konferenciára.)

 

 

Tisztelt Jelenlévők!

 

Mindenekelőtt köszönöm a megtisztelő felkérést a hozzászólásra. Csak üdvözölni lehet a konferencia megtartásának a gondolatát, mert semmiképpen nem szabad elfelejteni az igen tanulságos múltat, illetve nem szabad megengedni azt, hogy a múlt tényszerű valóságai eltorzuljanak az utólagos „téves” emlékezések vagy manipulatív értelmezések folytán.

 

A Keresztény Advent Közösség képviseletében szólok, amely sok vonatkozásban hasonló tapasztalatokat élt át, mint a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség. Időben is csekély a távolság: a mi történetünk 1975-ben kezdődött egy hitbeli, lelkiismereti alapon álló protestálással a magyarországi H.N. Adventista Egyházon belül. A megtorlás a Magyarországi Evangéliumi Testvérgyülekezet történetéből is jól ismert forgatókönyv szerint történt, az államhatalommal tisztességtelen módon kollaboráló egyházvezetés és az Állami Egyházügyi Hivatal együttműködésével valósult meg. Az egyháztagok több mint egyharmada ennek ellenére kitartott a megalkuvások elutasításában, vállalva inkább az üldözött, törvényen kívüli státuszt, egészen a politikai rendszerváltásig. Bár folyamatos kapcsolat nem volt köztünk – nem létezett közös front és összehangolt taktikai szövetség, mint ezt egyesek állítani próbálták[1][1] – a sorstársi szolidaritás, a barátság és a bizalom fennállt közösségeink vezetői között.

 

A konferencia előadói között vannak kiváló történészek, akik kutatásaik alapján jól ismerik az állam-egyház viszonyt a szóban forgó korszakban. Részükről bizonyára elhangzanak a pontos, tényszerű megállapítások és tudományos elemzések.

 

Ezért én más oldalról közelítem meg a témát. A Magyarországi Metodista Egyház és a belőle kivált, vagy inkább kirekesztett Magyarországi Evangéliumi Testvérgyülekezet között bizonyára fennáll az a probléma, hogy az elmúlt harminc év történetére igen különbözően emlékszenek, illetve gondolkodnak róla. A magyarországi H.N. Adventista Egyház között és köztünk, a Keresztény Advent Közösség között is nagy az eltérés az elmúlt évtizedek értékelését illetően. Az ún. objektív történetírás kérdése sajnos a mi kisebb protestáns közösségeink körében is eleven probléma.

 

A magyarországi H.N. Adventista Egyház megjelentetett egy tanulmányt az elmúlt esztendőben „A H.N. Adventista Egyház története 1945 és 1989 között Magyarországon” címen. Szerzője, Rajki Zoltán a történész pontosságával és tárgyilagosságával igyekezett dolgozni. Kutatása forrásairól így ír: „A H.N. Adventista Egyház irattárának forrásanyaga mellett a Magyar Országos Levéltár, az Állami Egyházügyi Hivatal, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Belügyminisztérium iratanyagát is beépítettem.” (11. o.) Ennek köszönhetően könyve sok vonatkozásban leleplező jellegű. Többek között pl. a következőket írja: „A tiltakozó laikusok elleni küzdelemben az egyház vezetése az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül mozgósította a munkahelyeket, illetve a megyei állami és pártszervezeteket.” (136. o.) „Egerváriék nemzetközi elszigetelése érdekében az ÁEH közvetítésével többek útlevelét bevonatta.” (140. o.) „Megfelelő állami támogatás hiányában az Unió elnöke, Szakács József a lemondását helyezte kilátásba.” (140. o.) „Erőteljesebb fellépésre… a nyugati propagandától való félelem és a politikai szándék hiánya miatt nem került sor.” (149. o.)

 

Világosan kitűnik ebből, hogy távolról sem csupán az állam tehető felelőssé az üldöző eljárásokért. A bennfentessé lett, az egyházügyi tisztviselőkkel partneri viszonyba került egyházvezetők tanácskozó, kezdeményező szerepet vittek, sőt olykor akár követelő módon igényelték lelkiismereti alapon protestáló „ellenfeleik” hatékony „kiiktatását” is az egyházi közéletből.

 

Különösen tanulságos volt számunkra Rajki Zoltán könyvének az a részlete, ahol külföldi vezetőségünk megfenyegetésének és zsarolásának az eszközeiről ír: „A [svájci] divízió vezetői szerettek volna találkozni a [tiltakozó] csoporttal, lehetőséget adva a problémák átbeszélésére, amit az egyháztanács elutasított, miközben kilátásba helyzete a hivatalos beutazás megvonását.” (142. o.) „E. Ludescher, az Euró-Afrikai Divízió elnöke és Lohne [az amerikai] generálkonferencia alelnöke kiállt a türelmes politika mellett… A világszervezet képviselői a tiltakozók képviselői, az ún. Kis Bizottság beszámolójának hatására bocsánatot kértek tőlük a politikájukkal okozott szenvedésért, és titokban elismerték működésüket… Javasolták az Unió [a hivatalos egyházvezetés] által elkövetett hibák helyreállítását, és jelezték, hogy még mindkét féllel szeretnének találkozni, és látogatást tenni az ÁEH-ban. Az egyháztanács tagjai élesen tiltakoztak az elképzelés ellen. Ludeschert jövőbeni beutazási lehetőségének a korlátozásával és a kapcsolatok megszakításával fenyegették. A »felsőbb utasításra« berekesztett tárgyalást követő délutáni megbeszélésen Palotay Sándor, a Szabadegyházak Tanácsa elnöke közölte az Állami Egyházügyi Hivatal álláspontját, mely szerint a Divízió látogatását csak akkor tekinti fontosnak, ha közös nevezőre jut a Magyar Unióval.” (144. o.)

 

A dicséretes történészi tárgyilagosság és leleplező igazmondás ellenére, amit Rajki Zoltán könyvének eddig idézett részletei tükröznek, megdöbbentő volt számunkra könyvének alábbi állítása: „A vezetés politikáját, amely részint az állam követelményeinek a végrehajtása, részint karriervágyból azoknak túlteljesítése miatt következett be, számosan bírálták. Mindegyik mozgalom hátterében elsősorban egyházpolitikai okokat találhatunk, a másik félhez hasonlóan ők is törekedtek az állami szervezetek támogatásának megszerzésére.” (196. o.)

 

Rajki Zoltán könyvét illetően írásos értékelést készítettünk, amit megküldtünk neki is, és a magyarországi H.N. Adventista Egyház vezetőségnek is. Ebből az állásfoglalásból idézem a fenti állításra való reagálásunkat: „Nem más ez, mint a »két oldal« tisztességtelen egybemosása, az üldözők és az üldözöttek képtelen azonosítása. A leghatározottabban kijelentjük, hogy közöttünk, tudtunkkal beépítés, hatóságokkal paktálás soha nem létezett. Semmiképpen meg nem tűrtük volna magunk között, hiszen ez volt az egyik fő dolog, ami ellen küzdöttünk, amit hitbelileg és erkölcsileg a leghatározottabban elítéltük. Egyetlen valakiről tudtuk meg – jóval később –, hogy hatósági kapcsolatai voltak, de mire megtudtuk, már nem is volt közöttünk.”

 

Tanulságos idéznem még Rajki Zoltán végső konklúzióját könyve utószavából. Úgy gondolom, hogy a benne tükröződő szemlélet ismerős lesz a MET jelenlévő vezetői és tagjai számára: „Bár az általuk [a tiltakozó mozgalom által] tett felvetések jogosnak mondhatók, tevékenységükkel legalább annyit ártottak, mint a másik oldal »állami akaratot (túl)teljesítő vezetői«, mert megbontották az egyház egységét… Az egyház fennmaradásáért azok a lelkészek és gyülekezeti tagok tettek a legtöbbet, akik kerülték az egyházpolitikai harcokat, és esetleges, nem titkos jellegű kapcsolatuk az állami szervekkel ténylegesen az egyház érdekeinek figyelembe vételével történt. Ők a meglévő lehetőségeket kihasználva törekedtek »csendes építőmunkával« a felekezet helyzetén javítani.” (196. o.)

 

Idézem erre az összegző értékelésre adott válaszunkat, az előbb említett írásos állásfoglalásból: „El kell dönteni, hogy a tiltakozó mozgalom felvetései „jogosnak mondhatóak”, avagy jogosak voltak. „A ti beszédetek legyen igen-igen, vagy nem-nem” – mondta Jézus. (Mát 5,37) Ha magukat a tényeket elismerjük is, de hozzáteszünk valamilyen „de, azonban, mindazonáltal” jellegű magyarázatot, akkor kibúvót keresünk az igazsággal való szembesülés elől, kikerüljük a becsületes állásfoglalást.

 

Képtelenség továbbá, hogy Rajki Zoltán egyenlőségjelet tesz a „jogosnak mondható felvetéseket” képviselő prédikátorok és gyülekezeti tagok, valamint azok között, akiket maga is az „állami akaratot (túl)teljesítő vezetőknek” nevez. Azt állítja, hogy az előbbiek „legalább annyit ártottak”, mint az utóbbiak, azaz esetleg még több kárt is tettek. Sorai ezenkívül arra engednek következtetni, hogy voltak „jó” BM-esek is, akik kapcsolataikat „az egyház érdekeinek a figyelembevételével” használták fel. Valljuk, a mindenkori állami felsőbbség tiszteletben tartásának az elvét, de az egyház Feje Jézus Krisztus. Krisztus vallásába nem fér bele semmiféle kétes taktikázás és manőverezés, ami által – megalkuvásokkal vegyest, emberi módon – akarnánk védelmezni vagy építeni az egyházat.

 

Ami azt az állítást illeti, hogy az egyház válsága idején az a legbölcsebb, leghelyesebb magatartás, ha távol tartja magát az ember a küzdelemtől, és visszahúzódva „csendes építőmunkát próbál folytatni”, emlékeztetünk arra a megrovásra, amelyben Ésaiás próféta Izráel pásztorait részesítette egykor: „Őrállói vakok mindnyájan, mit sem tudnak, mindnyájan néma ebek, nem tudnak ugatni. Álmodók, heverők, szunnyadni szeretők! … Pásztorok ők, akik nem tudnak vigyázni. Mindnyájan a maguk útjára tértek, ki-ki nyeresége után!” Egyetértünk azzal, hogy gyászos korszak volt az elmúlt harminc év. Mi is nagyon fájlaljuk a megosztottság tényét, illetve azt, hogy máig nem sikerült egységre jutni, még csak a múlt tényszerű és hitbeli értékelésében sem. Az a meggyőződésünk ugyanakkor, hogy ennél sötétebb, még szomorúbb lenne ez a korszak, ha senki sem szólalt volna fel a hitelvek és a keresztény erkölcsiség védelmében, hanem mindenestől megalkuvó lett volna az egyházunk a kommunizmus uralma idején.”[2][2]

 

Befejezésül felvillantanék még egy-két jellegzetes emlékképet:

 

A pontos esztendőt nem tudnám meghatározni, valamikor a 70-es évek végén történt az alábbi eset. Említettem, hogy törvényen kívülinek minősített státuszban működtünk. Gond volt, hogy hol lehetne hetenként összejönni bibliakör jellegű beszélgetésre, egy meglehetősen népes, folyton bővülő ifjúsági csoporttal. Egy lány, aki talán csak hetekkel korábban kezdett résztvenni bibliaköri alkalmainkon, jóakarattal felajánlotta, hogy az ő, Moszkva térhez egészen közel eső, tágas lakásában összejöhetnénk. Így is történt. Az első alkalmon egy 40 év körüli férfi is megjelent, akit az egyik résztvevő úgy mutatott be, hogy korábban katolikus pap volt, most pedig filozófiát tanít a Műszaki Egyetemen. (Az előző politikai rendszert közvetlen tapasztalatból nem ismerő fiatalabb jelenlévők kedvéért hozzáteszem: a filozófiaoktatás ebben az időben természetesen csakis marxista filozófiát jelenthetett.) Rögtön belém villant, hogy milyen rejtelmes és tipikus karrier az illetőé! A következő összejövetel kezdete előtt a házigazda lány félrehívott, és meglehetősen zavartan közölte velem, hogy restelli a dolgot, nem is akarja közelebbről indokolni, de vissza kell vonnia ajánlatát: ezt az alkalmat még megtarthatjuk, de többet nem jöhetünk össze nála. Lezajlott ezután a bibliaköri alkalom. Az előzőleg említett, papi pályáról átigazolt filozófiatanár nem volt jelen. Szokás szerint utolsónak mentem el. Egy férfi kollégával és egy másik lánnyal tárgyaltunk valamit még a lépcsőházban is, majd a kapun kívül megállva is folytattuk a beszélgetést. Rövidesen mindannyian érzékeltük, hogy valakik erősen figyelnek. Két magas, bőrkabátos férfit pillantottunk meg, talán csak mintegy háromméternyi távolságra tőlünk. Rossz érzés volt. Elindultunk a kocsi felé, amivel mindhárman Zugligetbe tartottunk. A két férfi alig több, mint egy cipőnyomnyi távolságból követett. Elég hosszan kellett menni a kocsihoz, úgy hogy megsokallva a különleges kíséretet, hirtelen hátrafordultam, hogy megnézzem őket. Ők is megálltak, és olyan fenyegetően néztek, mintha máris valami tettlegesség következnék. Tovább mentünk, ők némán a nyomunkban. Amint kocsiba szálltunk, ők is ugyanezt tették, és megint csak a lehető legkisebb távolságot tartva követtek. Kissé aggasztó volt, hogy mi történik, ha célhoz érünk, a késő esti órában kiszállunk a zugligeti néptelen kis téren. Amint kiléptünk a kocsiból, ők is azonnal kiszálltak, majd mint a cövek, megálltak az autójuk mellett, fenyegető tartásban, szúrós tekintettel. Nem mozdultak, míg mi be nem léptünk a házba. Valószínűleg megfélemlítő demonstrációra volt csupán parancsuk.

 

Egy másik, sokkal derűsebb mozzanat: Nyári ifjúsági táborainkat mindig megelőzte egy menetrendszerű berendelés az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol keményen fenyegettek minket, mondván: „El ne merjünk menni, mert a törvény teljes szigorával fognak lesújtani.” Volt egy nagyon értelmes, egyszerű, vidéki gyülekezetvezető, akit sokszor magunkkal vittünk az ilyen behivatások alkalmával, hogy demonstráljuk a népi képviseletet, illetve azt, hogy a tagság előtt mi semmit sem hallgatunk el. Idősebb székely ember volt ez a Gyuri bácsi. Miután a főosztályvezető elmennydörögte a szokásos fenyegetéseket, ő nagy alázatosan feltette a kérdést: „Kérem tisztelettel főosztályvezető úr, lenne szíves megmondani, hogy konkrétan melyik magyar törvényt sértjük meg azzal, hogy együtt nyaralunk, és azzal foglalkozunk, ami minket érdekel?” A főosztályvezető vérvörös arccal ordította szinte a kérdésre adott válaszát: „Nem mondtam elég világosan, hogy el ne merjenek menni?!” Máskor magával Miklós Imre államtitkár úrral folyt a tárgyalás. Amikor kijöttünk, Gyuri bácsi csendesen megjegyezte: „Hát arrafelé falun, ahol én lakom, azt gondolná az ember, hogy egy államtitkár azért okosabb ember.” Tény, hogy a gyakori „edzés” után végül már mosolyogva, felszabadult nyugalommal tudtunk be és kijárni a félelmetes hírű Állami Egyházügyi Hivatalba. Mind jobban kiismertük magunkat a különböző taktikákban, és főként megannyiszor tapasztaltuk valóban a jó Isten segítségét.

 

Visszatekintve ezekre az úgymond nehéz évekre, őszintén vallhatom: Nagyon szép idők voltak! Csodálatos tapasztalat volt, hogy megtarthattuk a hatalom fenyegető monstrumával szemben a szabadságot, a tisztességet, és érvényesíthettük a nyílt színvallást.

 

2004. november 12.

 

 


[1][1] „” (Rajki Zoltán: A H.N. Adventista Egyház története 1494 és 1989 között Magyarországon; Advent Kiadó, Budapest, 2003. 138. o.)

[2][2] Az Idők Jelei c. folyóirat 2004/2-es számában megjelentetett állásfoglalásból.