„Végre itt a Moldova!”

Sikerkönyv lett az egészségügyről megjelent első kötet

Moldova György ismét darázsfészekbe nyúlt: három kötetben, összesen ezer oldalon riportot írt a magyar egészségügyről. A tékozló koldus című trilógia első kötete, A mentők csillaga a napokban került a boltokba. Az érdeklődést jellemzi, hogy a megjelenés első napját követően az 50 ezer példányra a terjesztők már újabb húszezer példány utánnyomást rendeltek. Az íróval beszélgettünk.

- Ismét egy darázsfészek.

- Nincs darázsfészek. Más kérdés, hogy nem mindenki örül neki. Adtak egy miniszteri engedélyt, ennyi volt a hivatalos segítség. Soha egy telefont, se útbaigazítást, se brossúrát, se tájékoztatást, se statisztikát nem kaptam. De hagytak dolgozni, és ez a legfontosabb. Tizennégy hónap munkája van a három kötetben. A kiadóm, Urbán Tamás volt az egyetlen társam végig az egész vállalkozásban. Az intézményeken belül viszont messzemenő segítséget kaptam. Az engedélyt sem kérték, sok helyen azzal fogadtak, na végre itt a Moldova. Teljesen nyíltan, őszintén beszéltek.

- Mertek őszinték lenni?

- Nem az a kérdés, hogy általában mernek-e beszélni az emberek, hanem az, hogy én mint riporter, meg tudom-e őket szólaltatni. Hisznek-e nekem, hogy komolyan veszem őket, hiszenek-e a tisztességemben. Úgy látszik, hisznek. Vannak, akik nem akarnak velem szóba állni. Soha nem erőszakolom a beszélgetést. Mindig találok mást, aki szívesen beszél ugyanarról.

-Nem egy riportkönyve címéből lett szállóige, mint például Magyarország szennybemenetele, A Balaton elrablása, Európa hátsó udvara, Akiket a mozdony füstje megcsapott. A tékozló koldus is szállóige-gyanus cím. Miért tékozló koldus?

-Mert ez a legjellemzőbb. Ha szabad példával illusztrálnom. Mondjuk Szegeden egy orvos felhívást tesz közzé, kötszert, gyógyszert, pelenkát kér a betegeknek a lakosságtól, mert a kórház híjával van mindezeknek. Ugyanakkor az egyik orvosprofesszornak közpénzen csillárt vesznek egy millióért. Körülbelül ilyen az egészségügy állapota. Tékozló koldus.

- Az ezer oldalas egészségügyi trilógia hogyan osztozik a témán? Az első a mentőkről szól.

- És Kazincbarcikáról. Meg akartam mutatni, milyen egy város egészségügye összefüggéseiben. Mentők, kórház, egészségügyi szolgáltatás, hajléktalanok ellátása együtt. Az október elején megjelenő második kötetben, amelynek a címét - A foltozott halál - Adytól kölcsönöztem, többek között két fontos kórházról írok. Az egyik a hajléktalanokat ellátó Oltalom Kórház, amit Iványi Gáborék tartanak fenn a Dankó utcában. Csodálatos. Van olyan kórház, ahol minden ünnepnapon elromlanak a gépek, hogy ne kelljen ügyeletet tartaniuk. Ugyanakkor vannak olyan orvosok, akik szentek. Dr. Samu István, az Oltalom főorvosa az. Nem hiszem, hogy van nála különb ember az országban. Iványi Gábor metodista lelkész, ő mondta róla: „bár olyan biztos lennék a saját lelkiüdvösségemről, mint az övéről.”

- És a másik kórház?

- A valaha 1500 ággyal rendelkező Péterfy Sándor Kórház, amely a mintegy nyolcszázra csökkentett ágyával ma is a legnagyobb az országban. Ha van a pokolnak mélységes bugyra, akkor ez az egyik. Van több is. Mondjuk az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, amely a harmadik kötetbe került. A Péterfyt gyerekkoromban, 1940-ben kivételes pompájú palotának láttam pálmafákkal, nyitható tetővel, gyönyörű tölgyfapadlóval. A hetvenes években a édeskés hullaszag árulta el a kórházat már a mellékutcából. Gyakran elromlott a hűtés, a hullakamrákban oszladoztak a testek. Ma úgy lehet - illetve alig lehet - közlekedni a kórházon belül az újonnan közbeiktatott alagsori úton, hogy viszik a tepsit a hullával, hozzák szembe az ebédet, és melletük gurítják a beteget. A harmadik kötetnek a Járókerettel Európába alcímet adtam, november elején jön ki. Ebben van szó az Országos Egészségügyi Biztosítási Pénztárról, a díjazási rendszerről, a német pontrendszerről, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetről, a privatizációról, az ÁNTSZ-ről, kis kórházakról.

- Az első kötetben olvasható, nem egyszer maga is felcsapott mentőnek.

- Legalábbis sokszor beültem velük a mentőkocsiba Pesten is, vidéken is. Vidéken nagy tisztelet övezi a munkájukat, Pesten semmibe veszik őket. Nem egyszer voltam tanuja, amikor egyik-másik orvos úgy beszélt a mentőkkel, hogy a vérem felforrt. Velem sem bántak különbül, mentőkabátban én sem voltam más, csak egy öreg mentő. Sok időt töltöttem velük együtt a mentőkocsiban is, láttam, milyen körülmények között dolgoznak. Szerettem a mentőket. Akik igazán fontos munkát végeznek, azokat szeretem. Volt olyan nap, hogy összesen két esetkocsi működött Budapesten. És ellátták az eseteket, mert hajtottak, mint az állatok. a legritkább esetben futotta a félórás ebédidőre. Pedig jár nekik. Karácsony este ötször mentünk vissza a Markóba, de egyszer sem volt annyi idő, hogy egyenek valamit. Kaptak egy zacskó szaloncukrot, azt ették az úton. Nekem is jutott belőle három szem. Most már tudom, hogy a mentők meg tudnának dönteni bármilyen államrendszert.

- Ezt hogy érti?

- Egy csongrádi ügy rá a példa. Nem kapták meg a benzinpénzt. Azt mondták, rendben. Azon a hétvégén péntektől kezdve a rászorulókat rendben bevitték a kórházba, de onnan nem szállítottak el egyet sem. Törvényt nem szegtek, de Szeged kórháza három nap alatt bedugult. Hétfőre megvolt a benzinpénz. Nem kéne mást csinálniuk, csak betartani a KRESZ-t, a kilométer-előírásokat, a beteg-elhelyezési szabályokat, a félórás ebédszünetet, és a többi előírást. Nem kell nagy fantázia kitalálni, mi lenne.

- Jól sejtem, a riport-trilógia fizikai teljesítménynek sem akármilyen? Mi hajtja?

- Van erre egy anekdotám. A cár odalép az öreg tábornokához, Havinhoz. „Lángol még a vér, Havin?” kérdi. „Nem felség. Csak a kötelesség lángol.”

- Miről írja a következő riportkönyvét?

- Ha írok még, az Ózd lesz. Ózd mindannak a jelképe, ami volt és ami nincs.

Bársony Éva

Népszava, 2003. szeptember 6.

http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=614075