A Soá szingularitása, avagy a saruk
leoldása
Hozzászólás Schmidt Mária „Holokausztok a huszadik században” című írásához
Schmidt
Máriának (akivel közös munkában jelentettem meg Komoly Ottó, a magyar zsidóság
mártírjának naplóját) az Eckhardt Tibor Politikai
Akadémia vitaestjén (1999 novemberében[1])
elhangzott előadása lélektani küszöböt jelent a Soá
magyarországi historiográfiájában. Hiába keresnénk azonban az elhíresült
szövegben az eredeti történeti látásmód, vagy újszerű kutatási eredmények nyomait.
A cezúrát más jegyzi. Az, hogy az előadó kormányzatközeli
szerepkörből deklaratíve is zászlóvivőjévé
nyilvánította magát a Soával kapcsolatos
szélsőjobboldali politikai és históriai koncepcióknak.
A Soá történelmi helyi
értékét újradefiniálni igyekvő un. revizionista
látásmód persze jó ideje nem ismeretlen már Magyarországon sem. Lovas István Összehasonlító véralgebra és a holocaust
című írásának Népszabadság általi tavaly márciusi publikálásakor
pedig azt is sejthettük, hogy e szellemiség jelentős politikai erőtartalékokkal
rendelkezik. És lőn. Hiszen amíg Lovas István írását
a legtöbben nem csak megengedhetőnek, de kötelezőnek is érezték figyelmen kívül
hagyni (nyilván annak Hunniába illő jellege miatt), addig Schmidt
Mária Lovas Istvánétól semmiben nem különböző megnyilatkozása esetében ugyanezt
egyszerű archontológiai okok miatt már nem tehetik
meg.
Az előadással kapcsolatban megjelent kritikai
reflexiók (elsősorban a Magyar Hírlap hasábjain) kevéssé érintették a kérdés
kereszténységtörténeti és theológiai összefüggéseit.
Hozzászólásomban elsősorban e szempontok felől reagálok Schmidt
Mária gondolatmenetének két centrális elemére: a Soá szingularitásával és e tragédia elnevezésével kapcsolatos
kitételeire.
A kereszténységnek Jézusra visszavezethető deviáns
identitása, végváradalom dinamizálta üdvsovinizmusa,
továbbá a zsidó referenciakeret dialógikus kontrollja
nélküli beágyazódása a hellén világ allogén
kulturális közegébe olyan körülményeket képeztek, amelyek hatására szinte
törvényszerűen vált megváltásról szóló üzenetének inherens
elemévé az antiszemitizmus. Kizárólagosságban fogant üdvkoncepciójától
sarkallva – egy páratlan vallástörténelmi agresszió keretében – a kereszténység
először is kisajátította a zsidóság szent könyvét, a Tenakot
(perverz szóhasználattal: Ószövetséget) és azt állította, hogy e könyv
eredetileg zsidóknak szóló üzenetét egyedül az egyház képes autentikusan
interpretálni. Hirdette, hogy Jézus megváltói minőségének elutasításával a
zsidók elveszítették a választott népként őket addig kitüntető theológiai pozíciójukat, s ezt post
Christum crucifixum ő, az
új Izrael örökölte meg. A zsidókat – theológiailag
teljesen értelmetlen módon – istengyilkosokként és a Mindenható által elvetett
népként aposztrofálta. Hitük évezredes struktúráihoz való ragaszkodásukat,
kultuszukat gúny és megvetés tárgyává tette. A Szentségeshez fűződő viszonyukat
olyan negatív fogalmakkal definiálta, mint ígéret, test, törvény, ius talionis („szemet szemért”),
szemben a keresztény hitre jellemzőnek tekintett beteljesülés, lélek, kegyelem,
szeretet theologumenonjaival. A zsidó államiság 70-es
megszűntét isteni büntetésként értelmezte, a zsidók hazátlanságát és pária exisztenciáját soha meg nem szűnő szolgaságként láttatta s
úgy értékelte, mint saját hitének affirmatív
dokumentumait.
A zsidó vallás theológiai
totálnegációjának – másként: a gyalázkodás katekézisének
– fogalmi paneljei szinte teljes vértezettel fellelhetőek már a keresztény
Szentírásban is. Legmélyebb alapjaiig átitatják a keresztény tradíciót és a
keresztény nyelvezetet, s mint minden eszmei tartalom és affekció,
magatartásformákat kondicionáltak a történelem során. Befolyásolták a
keresztények zsidóságról való gondolkozását, zsidók iránti érzelmeit. Változó
szerepkörben ugyan, de formatív tényezőjévé váltak a zsidók és nem zsidók
közötti csoportkonfliktusoknak. Azzal pedig, hogy az intézményes egyház és theológia megszakítás nélkül sajátjának tekintette, sőt
tovább is fejlesztette őket, rendkívüli legitimációra, s indulatokat motorizáló
szerepkörre tettek szert. (Kiragadott példákként említhetőek
itt a Stürmert megszégyenítő óegyházi iratok; a
zsidóellenes pápai, zsinati, dogmatikai megnyilatkozások; a zsidók álnok,
hitetlen jelzővel való megbélyegzése tizenöt évszázadon át a „katolikus” nagypénteki
liturgiában; a testté létel és a feltámadás
misztériumának hordozására Istentől kiválasztott zsidó mivolt bacilizálása iránti széleskörű egyházi fogékonyság; az Auschwitzet isteni büntetésként interpretáló lelkészek;
napjaink katechetikai munkáinak és homíliáinak zsidóellenes passzusai, illetve a
zsinagógagyújtogató ókori keresztény atrocitások; a keresztes hadak
zsidóvérben tobzódó orgiái; az orosz síkságon keresztény tudattal zsidókat
gyilkoló hős honvédek.)
Amikor tehát a Soá szingularitásáról beszélünk, a legkevesebb, amit
megállapíthatunk, hogy a Soá kivételével – Schmidt Mária szóhasználatával élve – „sem ezelőtt, sem azóta sehol nem fordult elő” olyan genocídium, amelynek
áldozataival szembeni érzelmi struktúrákat az uralkodó kultúra szimbolikus
univerzumát par excellence
fémjelző alapokmány, e kultúra szent irata, valamint e kultúra uralkodó vallási
szerkezete erodálta és immunizálta volna két évezreden át. „Sem ezelőtt, sem azóta sehol nem fordult elő” olyan genocídium, amelynek
célcsoportjával szembeni radikális fellépés igénye az uralkodó kultúra
támogatásával egyfajta közérzeti evidencia rangjára emelkedett volna (éspedig
évezredes kontinuitással). A zsidó sors iránti társadalmi közöny közelebbi
megnyilvánulásai közül elég itt említenünk a hazai keresztény egyházakat,
amelyeknek a vészkorszak idején alig volt értelmezhető szavuk a
zsidóüldözésekről (rendeletileg állítottak például akadályokat még 1944-ben is
az intézményeik falai között menedéket kereső zsidók elé), miközben pedig a
kicsorduló szeretet teljességével szólítottak fel mindenkit a „fajilag” magyar
menekülők és rászorultak támogatására. Mint rokon jellegű tényt érdemes azonban
szóba hoznunk azt is, hogy a magyar társadalom és a magyar egyházak soha
egyetlen pillanatra sem tekintették olyan félreérthetetlen készséggel, olyan
ideológiailag belülről kondicionált lelkesedéssel természetesnek a kommunizmus
galádságait, mint a nácik és a Horthy-rendszer antiszemita embertelenségeit.
„Sem ezelőtt, sem azóta” nem
volt egyetlen genocídium sem, amely a kereszténységet és lelkiismeretét
hasonlóan mély egyetemleges felelősséggel terhelte volna meg, mint a Soá; amely a keresztény hit ilyen mélységű lelkiismereti
megrázkódtatását és önkritikáját implikálta volna; amely hasonlítható mértékben
kérdőjelezte meg a keresztény bizonyságtétel hitelességét. Ami pedig különösen
fontos: Ha valaha, úgy a Soában definitíve
is nyilvánvalóvá vált, hogy a Biblia szerinti választott nép, a zsidók
megtagadása a keresztények számára egyet jelent a Biblia istenének az
elvesztésével – egy olyan theológiai vákuummal,
amelynek végső konzekvenciája a pogányság. Manifesztté
vált, hogy a Szövetség Istene melletti zsidó tanúságtétel ellehetetlenítése
keresztény környezetben a keresztény tanúság kihűlését, a keresztény hit
csöndjét involválja.
Mindennek természetesen semmi köze semmifajta „megmondóemberek”-hez (éppúgy, mint a tisztán „szekuláris” nézőpontok felőli következtetéseknek sem). Az
ítélet a kereszténység lényegéből fakad, s olyan evidenciának kell tekintenünk,
amelynek percipiálása nélkül theológiai értelemben
magát a kereszténységet is a Soá áldozatai
közé kellene sorolnunk.
Itt jegyzem meg, a Soá
históriai helyéről folytatott híres vita, a németországi un. Historikerstreit során fentiekkel rokon jellegű konklúziók
bontakoztak ki. Kikristályosodott például, hogy nem azonos dolog egy esemény szingularitása és szimulicitása (komparatibilitása); hogy a különféle massacre-k
egybevethetőek ugyan brutalitásuk fizikai-quantitatív
mértéke szerint, ám nem a barbárság bennük manifesztálódó „filozófiai” és
technikai struktúrái alapján; hogy a jelenség megítélésében nem lehet figyelmen
kívül hagyni azokat politikai és kulturális-civilizációtörténeti
összefüggéseket, amelyek alapján más és más elvárási struktúra, humanitárius és
problémakezelő teljesítőképesség társítható az egyes társadalmi-politikai
formációkhoz. (A kizárólag biológiai alapú, semmilyen kivételt nem ismerő,
technologizált és indusztrializált barbárságnak akkor sincs párja, ha a szovjet
Gulag áldozatainak száma meghaladta a Soáét. Nem vethetőek össze egymással mechanikusan mondjuk Pol Pot rezsime
és Hegel, vagy éppen Ady Endre nemzete, valamint az ázsiai kultúrák és az
európai civilizáció.) Kár, hogy a Főtanácsos Asszony előadásában e vitáról és
eredményeiről egyszerűen nem vesz tudomást.
Zárójelben hadd térjek ki e ponton Breznay
Enikő reflexiójának (ld. Magyar Hírlap, 1999. november 30. p 7) arra az
állítására, hogy a zsidók ellen az ókortól napjainkig megfigyelhető
ellenségesség okait eddig még senki nem próbálta megfejteni. Nos, ez
természetesen tájékozatlanságnak is kevés. A theológia
rövid válaszaként két szempontot említhetek. a) A pogány antiszemitizmus soha nem lépett ki a világ egyéb vallási
és etnikai csoportkonfliktusait is jellemző mederből. Általános tartalma mindig
is a zsidók vallása és kulturális értékrendje iránti „normális” idegenkedés
volt. b) Keresztény környezetben a
zsidóellenesség a kereszténységben belülről kísértő pogányság lázadása a Biblia
istene ellen, s mint ilyen, mindenkori mércéje úgy a kereszténység, mint
kultúránk autenticitásának; fenomenológiai
szempontból szinguláris jellemzője, hogy kriminalisztikai töltését primer módon
nem a másik fél idegensége, mássága, hanem a kereszténység saját identitása,
saját theológiája szolgáltatja (valláslélektanilag
megközelítve: saját ontológiai bizonytalanságaiból, hitének antinómiáiból és az
így támadt frusztrációkból táplálkozik).
Schmidt
Mária frivol stílusban azt fejtegeti, hogy a XX. sz.
zsidó apokalipszisének recepciójában „karriert” futott be, sőt, mint konzumárúknál (mondjuk szappanoknál) szokás, „márkavédjeggyé” vált
a Holocaust szó. Nem tőle ered ugyan a „felismerés”, de azonosulva az Izrael propriumait fosztogató keresztény egyházi-teológiai
hagyománynak a szekularizált változatával, maga is elkötelezetten hirdeti, hogy
helyes lenne, ha felszámolnánk a „göngyöleg” úgymond unikális piaci qualitásait, és ha a Holocaust szó
nem csak a zsidóság második világháborús kálváriájának jelölésére használnánk.
Sőt, amennyiben a „göngyöleg” mögött álló elsődleges tény unikalitása
akadályt gördítene e kufárkodás elé, implikálja gondolatmenetével, a zavaró
jellegzetességet meg kell szüntetni.
Megborzadok. Lehet-e tömeggyilkosságok ügyében az események
drámájától való megrendülés beszédet hitelesítő mélysége nélkül akárcsak egy
szót is kimondani? Igaz beszéd lehet-e genocídiumok ügyében az, amelyhez
hozzátartozik „mások” (aktuálisan a zsidók) gyászának és fájdalmának
degradálása? Amely a de profundis csak
feltétlenségben értelmezhető aktusát matematikai aggregációk
és hadműveleti prioritások bűvészmutatványává transzformálja? Amely nem
önmagától szólja a mélység igéit, hanem kelendő és kevésbé kapós árúk
nézőpontja szerint keres azokhoz nyelvi eszköztárat?
Csak reménykedhetek, hogy Elie
Wiesel szegény, akinek teremtő erejű írói munkássága
jelentős részt tudhat magáénak e szó fogalommá válásában, nem olvassa a magyar
napi sajtót. De mit mondhatok a gázkamrákban, elgázosító kocsikban,
bombatölcsérekben, a maguk által megásatott hullagödrökben, kemencékben,
gettókban, munkaszolgálatban elpusztult, férgek
módjára megdöglesztett százezrek ma élő leszármazottaira gondolva, akiknek
gyászát és fájdalmát megkönnyíti, hogy szeretteik senki más halálával nem
rokonítható módon történt kiirtását egy közben – minden problematikus konnotációja ellenére is – „szentté” vált szó segít
„értelmezni”? Mit mondhatok azokra gondolva, akiket az emberi civilizáción
kívülre rekesztett, a társadalom többsége által bacilizált
státusban bekövetkezett haláluk után legalább az emlékezet magának megtalált
nyelve segít hozzá – mondjuk a botrányos tartalmú Endlösung
helyett – a tőlük életükben megtagadott emberi méltósághoz?
A Holocaust szinonimájaként „újabban bevezették a Soá fogalmát”, állítja Schmidt
Mária. Ugyan kik? Segítek megfejteni a talányt. A szót a zsidó államban már a
Holocaust elterjedését megelőzően is használták a második világháború zsidó
mártíriumának jelölésére. (Izraelben is kutató történész előtt ez ismert kellene,
hogy legyen.) Ami ebben a kérdésben azonban igazán lényeges, az egy elvi-theológiai szempont. A görög eredetű Holocaust szó a
Biblia un. egészen elégő/teljes áldozat szavának, az olah-nak a megfelelője a Tenak
görög fordításában. Mózes III. könyvében ezt
olvassuk: „Szólj Izráel fiainak és mondd meg nékik:
Ha valaki közületek áldozni akar az Úrnak: barmokból, tulok- és juhfélékből
áldozzatok.” Az olah = holocaust jelentéstartomány
tehát magában foglal egy olyan momentumot is, amely a „Holocaust” fogalmát
pozitív értelemmel, pozitív theológiai qualitással ruházza fel (úgy az áldozó, mint az áldozat
viszonylatában). Ráadásul az olah olyan „tűzáldozat”,
amely „kedves illatú az Úrnak”, s amelyet a Mindenható teremtménye szabad
akaratból, Teremtője előtt hódolva mutat be.
Ez az összefüggés magyarázza, hogy miért blaszfémia és
nyelvi perverzió akaratlanul is a Holocaust kifejezés, és miért adnak egy ideje
mind többen hangot annak, hogy a „végső megoldás” nevében elkövetett
embertelenség jelölését vegye át egy más terminus technikus. A Holocaust
kifejezés helyett így előtérbe került – és feltehetően véglegesen állandósuló –
szó, a Soá ugyanakkor eleget tesz a szellemi
előfeltételeknek: azt kommunikálja, ami a „Holocaust” valójában is volt:
katasztrófa, pusztulás.
A Soának a médiákban, a
közélet írásos és verbális fórumain való „tálalása” – Schmidt
Máriával ellentétben és legalábbis Magyarországon – inkább botrányosan
elégtelen, mintsem sok. Mégpedig szingulárisan elégtelen. (Elég
utalni arra, hogy még a Mindenható emberi nem iránti egyetemleges szeretetét
valló egyházak képviselői sem képesek, félévszázad elteltével sem, csak
szemlesütve, kényes diplomáciai mérlegeléssel participálni
a Soá feletti gyász és emlékezet alkalmain; szívbéli
őszinteséggel képviseltetik magukat ellenben mindenütt, amidőn a „magyar” gyász
áll az emlékezet homlokterében.) A Soáról szóló narrációknak és memoir-oknak
persze véletlenül sem valamilyen formális paritás okán kell jelen lenniük
közéletünkben, kultúránkban. A Soá emlékezete hermeneutikai indikációja annak, hogy társadalmi mentálhygiénénknek, közgondolkozásunknak van-e komolyan
vett történelmi mértéke, s jószerével az egyetlen jele annak is, hogy a
kereszténység és az un. keresztény kultúrkör Auschwitz
után sem veszítette el teljesen létjogosultságát. A keresztény hit felől nézve:
hogy a keresztény vallás szoteriológiai tartalma nem
ürült ki teljesen.
Meglehet, a „zsidó” fájdalommal való találkozás olykor
ellenérzéseket és elutasítást vált ki belőlünk. Gyökere ennek elsősorban az elfojtott
szégyen, a múlttal való szembenézés félszívűségének gyötrő érzése, a bűnbánat
és a bocsánatkérés, illetve a megsértett fél őszinte vigasztalásának
elmulasztásából fakadó lelkiismeret belső vádja. Éppen ezért, addig is, amíg
nem leszünk készek mindannyian teljes szívvel tanúskodni az Izraelt (a
zsidókat) ért gyalázatról és e gyalázat ellen, addig azokat a keveseket, akik
ezt helyettesítőleg is végzik, illesse külön is
tisztelet és megbecsülés.
Epilógus. Őszinte hitem és meggyőződésem, hogy a via dolorosa-k a maguk nemében minden irányban egyediek és szinguláris méltósággal bírnak. Ahol eddig hiányzott a hiteles szó, hiányzott a megfelelő mérték a gyász gesztusához, ott elemi kötelességünk e hiátus pótlása. Mint kizárólag feltétlenségben értelmezhető tiszta erkölcsi cselekedet, az emlékezet semmiképpen nem válhat tárgyává az élők halálok feletti véleményeltérésének, nem történhet mások kárára, nem eredményezheti mások gyászának, emlékeinek nemtelen nyelvezettel, nemtelen ironizálással való sárba tiprását. Az ügy lényegéből adódik, hogy e szent szolgálatban forgolódni autentikusan csak megalázott lélekkel és saruink leoldásával lehetséges.
Elhangzott a WJLF Ökumenika Tanszék által
tartott
felolvasó esten
(Budapest, 2000. április 4.)