Kis merészséggel
megkockáztatható, hogy a választás minapi felvonásának több eleme is van,
amelyek nem nélkülözik a theológiai relevanciát, a
Kijelentés értékrendjére utaló karaktert. Ilyen indikációs momentum mindenekelőtt,
hogy a keresztény jelzőt és a Szentírás Istenét foglalkozásszerűen gyalázó
Sátán-párt kiesett a parlamentből (az egyre kisebb számú keresztények hálás
örömére), és ilyen utaló természetű üzenete a történteknek az is, hogy széles
körben felfedték, mintegy empirizálták a Nemzet
Magyar Istenébe (NeMaI) vetett hit, és e hit vonzkörében szerveződő, vagy vele érintkező pontokat kereső
klerikalizmus és kereszténykedés értéknihilizmusát.
(A NeMaI-t nem ismerőknek ajánlható, hogy hallgassák
meg felvételről a rá esküdöző „nemzeti keresztény”-ek harci dalát a
Közszolgálati Keresztény Magyar Rádió Kossuth adójának déli harangelégiákat
megelőző választási hirdetései között.)
Van a Szentírásnak egy izgalmas kis története a Királyok könyvében arról, miként bizonytalanodott el egy alkalommal a Biblia istenének nagy konkurense, a bálványok eszmei megtestesítője, Baál. Az elbeszélés lényege, hogy Illés prófétának a bálvány papjaival folytatott küzdelme során Jahwe isten lángra lobbantja a neki épített, ám előzetesen még vízzel is lelocsolt oltárt, míg Baál négyszázötven prófétája hiába esedezik napestig, az istenüknek emelt „száraz” oltár nem fog tüzet. A történet (egyik) theológiai csúcspontját kevésbé a „mesés” végkifejlet jelenti, mint inkább Illés élcelődő szavai a Baál-papokkal, akik között eluralkodott a bálvány tehetetlensége miatti pánik: „Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement [ti. elment a dolgát végezni], vagy úton van, vagy talán alszik, és majd felébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni […] Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt, és nem figyelt rájuk senki.” (I. Kir 18: 27-28.)
A szöveg egyik érdekessége, hogy nem mond semmit Baálnak az eseményt követő magára találásáról, vagy éppen tartós(abb) gyengélkedéséről. (A Baál-tisztelet még sokáig jelen volt Izrael vallási világában.) A Királyok könyvének epizódjával a Szentírás igazában azt kívánja aláhúzni, hogy Baál bálvány. Éppúgy, mint a pillanatnyilag hasmenéses jelenséget tükröző NeMaI, illetve különféle inkarnációi, mondjuk Csodaszarvas, Magyar (és) Nemzeti Kereszténység, OrbánKövéri (© Eörsi) Akarat és Gyűlölet Isten, Államkeresztény NemzetTotem.
A bálványklerikalizmus és bálványkereszténykedés házatáján vasárnap óta hisztérikus reszketés és idegesség uralkodott el a lelkekben. Ha nem Baál győz, minden elveszett, mi is elvesztünk. Mint egykor a Kármel hegyen. Izrael istene, aki ura a történelemnek, de a történelem soha sem lehet ő, nem alternatíva.
A helyzet fokozottságára utal, hogy Hegedűs püspök kedvenc presbiterének, Csurka István ősmagyar áldozópohárnoknak és a mellette ministráló papi palástba bújt keretlegényeknek napok óta nincsenek világos igéi. A náluk érthetően kevésbé levertek Baál-élesztő mágikus beavatkozásokkal serkentgetnék testies istenüket. Se szeri, se száma a burjánzó praktikáknak. Egyesek hősterápiás monológokkal, saját maguk pódiumokon való körbetapsolásával próbálkoznak (ld. a Führer és népe között szokásos szakrális együttlétek hangulatát idéző szombati harci felvonulást – második adóként közvetítette a Pannon Rádió!!). Mind több egyházi iskolákban válnak mértékké a pedagógusi elismerés-elmarasztalás gyakorlásában a gyerekekből Áder-módszerrel (alias „gyóntatással”) kivett szülői voksok és „ki volt ott”-ok (ti. a harci tornán szombaton). (Bizonnyal kidolgozás alatt áll már a jobb és baloldali ülésrend új szempontrendszere is.) Iskolaszéki plébános és iskolaigazgató küldözget stílusában és helyesírási színvonala alapján felső tagozatos óvodásokra valló vész- és kampányleveleket, választási bálványkodásra noszogatva. Református és katolikus bálványfőtábornokok sápítoznak sajtósaik derékhadával együtt (nyíltan is fitymálva immár az alja nép lelkiismeretét) és bizonygatják Orbán Ország és az Isten (ti. Baál) Országa közötti azonosságot. A szent szövetség delejét pedig munkaiszony kínozta klerikusok búgják tovább, főként is a hittan- és egyéb választási baksisok lehetséges elvesztése miatti pneumatikus meggyőződéssel.
Természetesen botor dolog lenne azt gondolnunk, hogy a történtek a baálizmus rajongói és titkos hódolói számára már önmagukban bármit is üzennének. (Óh, boldog Jung, aki még tudhatta, hogy a látomásában a katedrálisra alápottyanó excrementum a Mindenható ánusából préselődik ki!) Ilyen megvilágosodást csak az a megtérés szokott elhozni a lelkekben, amelynek semmi köze az analitikus belátáshoz. Az alábbi írás célja így nem is lehet más, mint az (kapjon bár abszolút választási megerősítést a gyilkos és kirekesztő gondolatoktól sem idegenkedő jelenlegi kabinet), hogy egynémely aktuális szempont felvillantásával rávilágítson az államraison és az antropológiai gyengeségtől szenvedők (gyakran barbár) közízlésében szövetségre lépő (újabb kifejezéssel: stratégiai szövetséget kötő) mindenkori reakció történelmi kontinuitását biztosító transzcendentálipari bálvány- és kormányklerikalizmus nyomorúságára.
A vulgárkereszténység tartalmi jellemzésére gyakran szoktuk idézni a reformkatolikus Alfred Loisy-t, aki szerint Jézus Krisztus hirdette az Isten Országát, és jött helyette az egyház. A prekeresztény Platon talán még ennél is lényeglátóbban fogalmazott. Szerinte az istenhitnek három féle változata állapítható meg: a költői, a polgári és a filozófiai. A költői célja a gyönyörködtetés, a polgárié az állami előírásokkal szabályozott nyilvános istentisztelet (mint például az akasztófadalnok, Kövér László által látogatott misék), a filozófiai hité pedig a világ és az emberlét végső értelmének keresése.
Induljunk ki onnan, hogy az
egyházak körül támadó rendszerváltást követő konfliktusok alapvető tartalma
egészen bizonyosan nem a vallásszabadság-vallásellenesség kérdésében
gyökerezett. E viták lényegét a magyarországi egyházak XX.
Század végi közéleti szerepvállalásának mikéntje és mibenléte jelentette,
pontosabban az, hogy a magyar társadalom milyen mértékben tudja és kívánja
elviselni az intézményes egyháziasság múlt korokat
felelevenítő modelljét.
Nem megkerülve az utóbbi idők talán legtöbb vitát kiváltó
eseményének, a Horn Gyula féle levélnek az esetét,
meg kell állapítani, hogy annak semmi köze nem volt a Jobboldali Ifjúsági
Szövetség és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, valamint egyéb paraklerikális szabadcsapatok által keltett hisztériához.
Hogy persze Hornnak e levéllel valóban sikerült-e jóvátennie a klerikalizmus
szálláscsinálójaként elkövetett bűneit, s hogy ezzel
már Ábrahám kebelére kerül-e, mint Donáth László
állítja, nem tudhatom. Az azonban bizonyos, hogy a volt miniszterelnök nélkül a
hazai katolicizmus, illetve az Ady által oly szépen megvetett klerikalizmus ma
nem lehetne azoknak a bástyáknak a birtokában, amelyekkel a hazaárulásra
bármikor alkalmas internacionalista Vatikáni Páholy nemzetközi szerződések
által megerősített képviselőjeként rendelkezik. (Más kérdés, hogy szó
nacionalista értelemében egy keresztény soha nem is lehet hazafi, hanem mindig
is csak „hazaáruló”. Az esetleges földi haza torzulásai és torzításai ugyanis a
rendszer iránti kötelező illojalitást írják elő
számára minden olyan esetben, amidőn e haza istenpótlékká válik, például a NeMaI-ban szublimálódva, vagy amidőn az egyetemes
keresztény értékek evidenciája – mint mondjuk a keresztény közösség határokon
átívelő emberi szolidaritása, a különféle emberi választófalak lebontásáért
való fáradozás, nem pedig statustörvény!
– a legcsekélyebb mértékben is megkérdőjeleződik, és akkor is
és amikben a földi haza értékei ellentétbe kerülnek a nem e világból való
mennyei haza értékregiszterével. Példának okáért akkor is, amikor a református
hitével négy éves neofitaként kérkedő miniszterelnök szájából talmi módon és
karcosan cseng, mi több, hamiskás konnotációjú az
„Isten legyen velünk”, viszont annál meggyőzőbben hangzik a „hajrá magyarok”
törzsi üvöltés.)
Ám vissza az eredeti kérdéshez. A probléma konkrét elemeit nagyító alá véve, az egyházak és a politikai szféra 1989 utáni konfliktusának fókuszában rendre az a kérdés állt, miként fogadja a társadalom az erkölcseiről nem éppen elhíresült egyházaknak (amelyek – legalábbis hierarchiájukkal – tudvalevően az utolsó pillanatig kiszolgálták a szocialista állampártot) a hatalmi átrendeződésben jól láthatóan megcélzott törekvéseit. Az ideológikus-szimbolikus szférákban dolgozó elit (pedagógusok, kultúraszolgáltató rétegek etc.) például okkal tartott e szelektív memóriájú (ti. saját történelmi kontinuitásának közvetlen előzményeit könnyen felejtő) arrogáns társaságnak a történelmi gloire emléke nyomán feltámadó revansvágyától. Tény ugyanakkor, hogy ezek az averziók, félelemben fogant ellenkezések (amelyek erkölcsileg semmivel nem voltak kevéssé tiszteletre méltóak, mint a kollaboráns klérusok rehabilitációt követelő igénye) véletlenül sem érintették a közvetlen értelemben vett szabad vallásgyakorlást: a szabad imádkozás, a szabad istentiszteletek, a szabad kegyességi alkalmak, a szabad missziói buzgóság, a szabad karitászgyakorlás lehetőségét. Ráadásul e tiltakozások majd minden esetben olyan terrénumokon fakadtak fel, amelyek egyházi-klerikális okkupálása éppen a legsajátlagosabb vallási-hitbeli szempontok alapján tekinthető a leginkább problematikusnak.
Egy rövid gondolat erejéig: A keresztény identitás meghatározásában mindmáig kulcsszereppel bíró Szentírás igen kevés ösztönzést nyújt a keresztény exisztenciának erkölcsnemesítésre, a társadalom szakráltechnikai belakására irányuló megalapozásához. (Ahol ez a szempont emelkedik a lényeg rangjára, ott rendre a keresztény identitás gyökeres önvesztésével állunk szemben.) A keresztény gyülekezet nem derivatív értékképviselet, nem a kormánypolitika moráltheológiai segédhada, hanem egy önálló és fel nem cserélhető bizonyosság kommunikációs közege, üdv- és terapeikus közösség. Működésmódját, civil szerepét tekintve elláthat kontraszttársadalmi feladatokat, szolgálhatja a tágabb közösség diszfunkcióinak korrigálását, sőt, konstituálhat profánközösségi alternatívákat is, ám nem elsődleges célként, hanem a Léleknek a mennyei örömre elhívottakban (a „választottakban”) felfakadó gyümölcseként. Fordított sorrend nem létezik. A kereszténység „második” platóni utat követő artikulációja, a polgári „keresztény” vallás a krisztianizmus (az Isten Országa eljövetelére koncentráló hit meghasonlásából fakadó) olyan genetikailag terhelt variánsa, amely soha nem lehet evidencia. (A keresztény közösség például nem viselkedhet úgy, kivált, ha akárcsak egyetlenegyszer is rajtakapták, hogy az adott módon bűnszövetkezeteket is megillető jogvédelem és/vagy az állami intervenció mögé húzódva, polgári vallásként, elzárkózik az elől, hogy a Szentlélek jelenlétében konstituálódó istentiszteleteit bárki, bármilyen jegyzetek készítése céljából látogathassa. Végképp nem teheti ezt úgy, hogy az ókeresztény kor formailag hasonló akciókat előfeltételező represszióira hivatkozik, miközben pedig a Jézus nevéért vállalt üldöztetés magasztosságát prédikálja.)
Szerteágazó okok húzódnak meg a mögött, hogy miért is szállta meg a magyarországi „történelmi” egyházak identitását a vallásosság „polgári” értelemben vett praxisa. Az utóbbi idők fejleményeinek elemzésénél figyelemre méltó szempontra bukkanunk Balog Zoltán miniszterelnöki egyházügyi tanácsos úr egyik közhelyeket összegző cikkében. (Az írás válasz volt Endreffy Zoltán előzőleg hozzá intézett nyílt levelére. A két szöveg megjelent: ÉS 2000/46., 48. Sz.). Eszmefuttatásában a szerző azt vázolja fel, hogy a FIDESZ, amely – legalábbis szerinte – a volt diktatúrával szembeni politizálást tette (kormányzati) filozófiája vezérfonalául, csak a konzervatív oldalon találhatott magának helyet a politikai erőtérben. Ebben a szektorban pedig azok az egyházak jelentették az erjesztő erőt, a kulturális hátteret, amelyek már a korábbi évtizedekben is „védőoltást” kínáltak a nemzet számára, hitet, magatartásformákat, erkölcsi értékeket „konzerváltak” a pártdiktatúrával szemben.
Félretéve most a felmerülő
további kérdéseket, koncentráljunk az állítás gondolatmenetünk szempontjából
legfontosabb elemére. Arra, hogy mifajta ellenszert kínáltak, illetve milyen
karakterrel konzerválták is e struktúrák az említett értékeket.
A belső megújulásra, önkorrekcióra nem sok lehetőséget nyújtó állampárti időszakban az egyházak korábbról magukkal hozott értékei váltak dominánsakká, aminek következtében értéktudatuk, világlátásuk, problémaérzékenységük – mutatis mutandis – teljes egészében meg is maradt ebben a tartományban, vagyis a Horthy-korszak neobarokk, államceremónista ekklesiológiájának a keretei között. (Egyértelműség végett: A mai egyházpolitikai állapotok minősítése szempontjából nem igazán releváns, hogy a civil társadalom számára egykor kínált lélegzeti lehetőségek tartalmaztak-e és milyen mértékben pozitív elemeket, mint ahogy nem érdem az sem, hogy működési minőségmutatóik egy bizonyos minimálszintnél nem tudtak lejjebb süllyedni.) Az öröklött javak szerves tartozéka volt az un. keresztény nemzeti értékek, a horthysta hiedelemvilág (© Tillmann) rekvizitumainak körülmények engedte, applikált képviselete (ld. nacionalizmus, antiszemitizmus, életidegen moráltheológia), a rendpártiság, az állam és egyház közötti pragamatikus és elvi összetartozáson alapuló bensőséges viszony, a laicitás és a laikus értékdimenzió ignorálása, a militans christi ideológiájából táplálkozó gőg és agresszivitás az életviteli és exisztenciális alternatívákat képviselőkkel (újabban pl. homoszexuálisok), a másként gondolkodókkal és másként hívőkkel szemben. (A Horthy-korszakkal való bensőséges kontinuitás pompás példája volt a minap a reformátusok országos hetilapjában egy volt országgyűlési képviselő, Kádár Péter lelkész írása, amelyben gyöngyöző spirituálissal tárta elénk a magyar história Mohács-Vizsoly-1848-as nemzetmentő ívét, hogy aztán megérkezzen a XX. első felének nagy reformátusán, az isteni áldásokat implementáló Horthy Miklóson át Isten legszebb XX. sz. végi magyar református ajándékához, a „katolikus értékek” nagy szerelmeséhez, a Máriának felajánlott ország alcsúti mítoszvariánsának dalnokához.) A tekintélyelvű és rendpárti kommunista rendszer az előzményeket követően nemcsak korlátokat jelentett az egyházi struktúrák számára, de egyszersmind az egyik legideálisabb ellenfelet is. Innen, illetve a bolsevik-szocialista és a klerikus éthosz közötti rendkívüli közelségből ered egyebek mellett az, hogy az állambiztonsággal együttműködők között valószerűtlenül magas arányban képviseltették magukat az un. hazafias alapon beszervezettek, és az is, hogy a hatalommal támadt (kezdeti hevesebb, majd egyre redukálódó mértékű) konfrontációknak majdnem ugyanaz volt a mozgatórugója, mint a kollaboratív együttműködésnek: a vallásháborús ki kit győz le, ki kit tud jobban instrumentalizálni, ki képviseli jobban és igazabban az aktuális politikai széljárás kijelölte vulgárnemzeti érdekeket. (A kereszténység és a politikai hatalom közötti 1945 utáni kapcsolatok elemzésében vaskos torzulásokhoz vezető fogalmi kategória, az analízis eredményét szinte előre programozó vallás- és egyházüldözés kifejezés eddigieknél jóval differenciáltabb használata keresztény egyháztörténelmi szempontból megkerülhetetlen.)
Állam és egyház perverz pettingelésének remek abszurdjai közül nem tudom nem szóba hozni azt a minapi evangélikus storyt, amelyben az egyház hatalmában reszketni méltóztató elnöksége – papok egy különös falkájának nyomására – nyilvánosan elhatárolta magát az egyetlen valódi közélet-theológiai arcéllel rendelkező lelkészüktől, Donáth László országgyűlési képviselőtől (akit a evangélikusok által is rajongva szolgált nép akarata – legalábbis az első fordulóban –immár negyedszerre is kitüntetett bizalmával), és az állambá’ „guruló” kegyeinek rettegésében még az evangélikus lelkészi titulus használati jogát is szeretné megvonni tőle. A bősz felindulás első számú oka, hogy a lelkész súlyos kritikát merészelt mondani a szentségi karakterrel bíró FIDESZ-ről. Hogy pedig a harminc ezüst teljesen kiteljen, az Evangélikus Életben közzétett nagytanácsi verdiktet könnyed fúgaként körüllengte még egy kokárda köré font lelkendezés is (a protestáns princípiumok nagyobb dicsőségére): hamarosan elkészülhet az a sajtóetikai kódex, amely – a „donáthizmus” lelki kezelésének biztos garanciájaként – magában foglalná a Pannon Rádió és a Magyar Nemzet világnézetét is. (Ad vocem. Az állampárt évtizedeken át elkötelezett és máig ügyesen rejtőzködő evangélikus kalandora, a Magyar Nemzet legkedveltebb klerikusa, Harmati Béla evangélikus püspök ugyanakkor az egyházi elnökség vakkantása nélkül árulhatja a most éppen antikommunista hangszerelésben rentábilis szellemi bájait, a „nemzeti” oldal választási győzelmének fontosságáról vallott igéit.).
A rendszerváltás eseményeit átszunnyadó, ám karakternélküliség hiányában soha nem szenvedő történelmi felekezetek (a mi országos szent teheneink) 1989 után hamar felismerték, hogy haszontalanságukban és qualitásaik alapján mely politikai szegmens felé orientálódva tudják a leginkább érvényesíteni a csontjaikba rekesztett tűzként lángoló expanziós törekvéseiket. Így kötöttek ki előbb az Antall-kormány oldalán, majd pedig legutoljára a vezérelvű, nacionálszimbolikus nyelvet beszélő FIDESZ királykodás mellett. Az igazodás szellemi paramétereit a katolikus egyháznak az államapparátus szívébe betolt fafeje, Semjén Zsolt Szentgyörgy-lovag, a magyarországi antimodernista eskü militánsa adja meg „a magyar gyerek ne egyen hamburgert, hanem fogyasszon lekváros palacsintát” című – talán ugyancsak Alcsút határában nyert látomásának – szellemében. (A keresztény liturgiákban ennek megfelelően mind harsogóbbá válik a törzsi partikularizmus – pl. a nyilvánvaló theológiai herezist képviselő Himnusz és Szózat éneklése, templomoknak trikolórral és paramilitáris zászlókkal való teletűzdelése, a kormányzati jótétemények Tízparancsolat helyett történő felolvasása. A zavaros konnotációs adottságai folytán nép-nemzetmitológiai vallásvehikulum gyanánt is funkcionáló „isten” szónak a profán élet fellegvárában, a Parlamentben teendő eskü szövegébe történő „belekompromittálása” sem más, mint az említett parancsolatok többségétől zsigeri rángásokba kezdő, és egyházi képviselő felszólalásakor néhány éve még „hasalj, imára” gúnykacajt hallató polgárkereszténység kufárlelkű megnyilvánulása.) Mivel pedig forma és tartalom szoros kölcsönhatásban van egymással, amúgy posztkeresztény módon történik a köztünk járó Jézus is: A csodálatos pénzszaporítás. Mindenki happy. Leginkább talán az egyház(ak) keresztvíztől még nedves fejű, ám istent máris excellensen ibrahimozó ifjú koronaúsztatói, akik (nem tudván, hogy rossz vásárt csináltak e sereg nélküli társasággal) szívesen nyugtázzák az aranyborjúval való malackodásaikat elfedő szakrális kenetet, a velük és értük csaholó udvari próféciákat. (Bizony megérné a fáradságot belehallgatni a Simon mágus történetéről szóló szent tehenes prédikációkba. Annak idején, még az ősegyházban, Péter apostol e szavakkal illette a Szentlélek által gyakorolható hatalmat pénzen megvásárolni kívánó mágust: „A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy Istennek ajándéka pénzen megvehető. Nincsen néked részed, sem örökséged e dologban; mert a te szíved nem igaz az Isten előtt.” Acta 8:20. – Most vett értesülés szerint egyes kisegyházak klerikusai is megkapták a harminc-ezres mágus dukátot.)
Némi igazat adva azonban Vespasianusnak (pecunia non olet), az anyagi enyelgés bűneit a jó indulatú megértés akár el is fedezhetné. Nem így azokat a vétkeket, amelyek a Lélek és nem a test ellen irányulnak, amelyek nem fakadhatnak más tőből, mint a tiszta baálkodás hereziséből. Tömörített váza e theológiai programnak: testies lelkesedés egy olyan világi felsőbbségért, amelynek lelki attribútumai közé tartoznak a különféle meghasonlott és elvetemült mondatok, egyebek között a kormányzati filozófiától eltérők démonizálása, öngyilkosságra buzdítása, a cigánysággal kapcsolatos alantas indulatokra játszó sunyi retorika, a nemzeti érzelmek vállalkozásszemléletű funkcionalizálása, és végül mindenekfelett két kaput: a) Istennek árucikké, az egyházaknak pedig bányavállalati hitbizománnyá tétele, és b) az istentelen szellemiséget képviselő, zsidóellenes MIÉP-pel való elvi és gyakorlati közelség vállalása és e szellemiségnek nemcsak világos szavak hiányában, de egyenesen bátorító körül udvarlásával végbevitt lélek- és közéletmételyező legitimálása. Mindez kívül van a tévedések körén, ez már az applikált Baál-prófétaság tartománya, a Szentlélek elleni káromlás gyalázata.
Lévén kulcsszerepe az országos egyházi ügyek irányításában, aligha lehet szó nélkül hagyni a szombati törzsgyűlésen átszellemült arccal mosolygó szerencsétlen Balog Zoltán barátom (civilben református lelkész) bálványklerikalista bukásának esetét. Róla, akinek lelkét valamikor teljesen kitöltötte a homo ethicus és a diskurzusokban való problémamegoldás szívbéli igénye, évekig hihették többen is, hogy Isten Országának egyfajta megtévedt szabadkőművese a kormányzatban. Azzal azonban, hogy a négy éves ciklust nemcsak végiglapulta s végigasszisztálta, egyetlen kritikai mukkanás nélkül – még a teljesen romlott lelkű Hegedűsökről sem volt szava, és tőle „tudjuk” azt is, hogy a klérusban nem volt III/III-as ügynök –, mi több, hogy „lenyűgöző”-nek mondott percekként élte meg főnökének, e Vasárnapi Újságért rajongó és a hatalom kedvéért Csurkától és eszmeiségétől kötelezően nem undorodó machiavellista kiskirálynak léleknyomorító közelségét, alaposan megingatta a személyi integritásába vetett bizalmat. Amikor pedig a minap odaaraszolt, hogy a „polgári oldal” vezető pártjának 1-es számú tagkönyvét viselő – és a szombati tornáról is eldugdosott (ifjú Hegedűsék környékén azért fellelhető volt!) – félkegyelmű „kötél”-programja után egyenlőségjelet tegyen a „keresztény” és a mai magyarországi „polgári” jelzők közé, majd pedig elítélje a „konszenzuskeresésen” alapuló politikai kultúrát, szemben azzal a magasztosabb FIDESZ-gyakorlattal, amely magát úgymond „zsinórmérték”-hez (kánonhoz; az új exegézisben ez nyilván akasztófakötelet jelent) tájolva imperatíve-revelatíve politizál, és végül még arra is tett utalást a Reformátusok Lapja olvasói számára, hogy az Orbán-kabinet 1998-as győzelme az Úristen kifejezett akarata volt, véglegesen is belépett a Baál-papok ordójába.
Ahogy a Héber levél fogalmaz, kifogynék az időből, ha
külön is szólnék az unalomig ismert III/III-as
szisztémában való egyházi részvételnek szavazatnemző célzatú perverz
takargatásáról (másként az Orbán-Gyulai kormányzat titkos paktumáról), a
presbitériumokba és egyéb egyházi grémiumokba beszivárgott
kormányzati-politikai díszpintyekről, az Isten Lelkének szabad áramlását
ateista törvényekkel és vallásrendőrséggel korlátozni igyekvő nagyegyházi
szektaellenes csaholásról (további szép jeleként annak, miért is érezték e
magatehetetlen konstrukciók oly jól magukat a bolsevizmusban), a zsidó orrszakértésről (éljen a szegedi genius
loci!), egyes kulturális kérdésekbe való papi-semjéni beletenyerelésekről, a több tucat laikus
értelmiségi által megfogalmazott problémák (pl. egyházi kisebbségellenesség,
antiszemitizmus, szélsőjobboldallal való flört) ügyében teendő állásfoglalást
elutasító hierarchikus pimaszságról (versus nemzet-
és külügyi szakértőkként való belepofázás a kedvezménytörvény és az Orbán-Nastase paktum körüli vitába), a közéletben való
jelenléti igényt érő kritikák utáni vénasszonyos siránkozásról és az ennek
nyomán kormányrészről kilátásba helyezett „megvédjük az egyházainkat!” (ld. Megvédjük a Békét!) bohóckodásról (amelyről talán
a Hit gyülekezetét kellene megkérdezni), az „ezután úgy lesz” világlátás
(merthogy az Úr is azt mondá: „legyen … , és lőn”) voluntarizmusának „biblikus” stíluskérdéseiről, a
Krisztust nem, de Orbánt és csapatát messianisztikus révülettel váró bálványkodásról.
Minden ok megvan rá, hogy a félremenős isten a gödör feletti ernyedt állapotában is jót derüljön prófétáinak hideglelésén.
Majsai Tamás
(A szöveg a szombathelyi
Liberális Akadémián 2002. Április 4-én elhangzott Evangélium-államosítás című
előadás szerkesztett változata.)
Megjelent:
http://www.mozgovilag.hu/archivum.htm