Célkereszt és menóra

 

Kedvező szelek fújdolgálnak ismét a magyar belpolitikai ugaron a „történelmi” keresztények háza táján. A Kérit patak mentén kódorgó Illés hollók hozta eledeléhez mérhető csak azoknak az ínycsiklandozó közéleti csemegéknek az élettani kisugárzása, amelyek újabb és újabb gyógyírt kínálnak legsajgóbb gyötrelmükre, a horror vacui-re. Ráfér persze az izomlazító a túlságosan egyhangú „történelmi” ökumenére is. A költségvetési aranyborjú körüli zsibbasztó kéjtánc, a szektaellenes ecstasy és a nacionális mákony homogén élvezete idő múltán telítettséget eredményez. Iyenkor jön jól egy kis varietas. Mondjuk, némi üldöztetésélmény formájában. Fontos persze, hogy ne ómódian történjék, hanem úgy modernül: virtuálisan, és ha lehet, képernyősen. Elvégre is aktuális keresztények vagyunk, vagy mi a szösz.

 

Az eddig történteknek (és remélhetően ennek nem hamar lesz vége) két fázisa van. Az első felvonás rövid lényege, hogy néhány tizenéves suttyó, elábrándozva a legnagyob nemzeti ünnepen, a halottakkal való bűntudatos érintkezés munka- és iskolaszüneti napjain, vágyat érzett magában a „vörösingesek” egykori hőstettei iránt, s elhatározta, célba veszi a Rákosi pajtás emlékére állított, minden bizonnyal országosan egyedülálló városligeti politikai keresztet. (Talán hallottak is róla, e helyen egyszer már mások is döntöttek le nagy embert hirdető bálványt.)

 

A kereszténység magyarhoni bástyái ellen intézett hérosztratoszi támadás két mozzanata különösen is hatásosan javította a „történelmiek” pangó adrenalinszintjét. A sort a betanult műfelháborodások kínálta reflektorfény nyitotta. (A szemforgató döbbentkedés és a mögöttük álló reális érzelmek oly’ távol állottak egymástól, mint a ligeti kereszt politikai funkciója és e sokat meggyalázott jelkép által pro forma megjelenített valós sérelmek méltósága.) A produkció élvezetes voltára utalt, hogy még az ilyen esetben etikettszerűen kötelező megbocsátás negédes kifejezését is mellőzték a gaztettről, provokációról, vandalizmusról etc. szónokló homileták. Hogy a megaláztatásokat testében is elszenvedő példakép, a Názáreti Jézus megbocsátott a keresztről is? Ugyan felebarátaim! Tudhatta is ő, mi az igaz egyház? Beszélt-e Ő valaha is másról, mint az Isten országáról! (A kleriko-piár sodró voltát tükrözi, hogy egy túllihegett nyilatkozat erejéig még a Főpolgármestert is maga alá gyűrte.) Hogy az ügy körül kifejlődő modern keresztesháborúnak (az egyház jeles tradícióit követve) gyermekek és családok esnek áldozatul? Mi ez a városligeti császárság előnyeihez képest? (Egyébként éljen a családbarát kormány a maga négy kerekével!) Máskülönben pedig nem a kereszt jelében győzött-e (in hoc signo) a brutálklerikalizmust jegyző Constantinus császár is? (Római rítus szerinti szentté avatása a magyar politikai katolicizmus gyógyulási jelentései alapján rövidesen kezdetét veszi.)

 

Hogy a kellemetlen helyzetbe kerülő iskolának, amely kötelességszerűen és nevelői categoricus imperativusára hallgatva egyaránt óvni-védeni szeretné megbotlott gyermekeit, a krisztusi könyörület jegyében bátorítást és segítséget is lehetne nyújtani? Hogyisne! Végül még megcsappanna az „antimodernizmus” delejében gyermekeiket klerikus iskolákba irató szülők száma. És honnan lesz akkor fogyasztói utánpótlás a félelemoszlató angyali üdvözletet bazári malasztban materializáló manufaktúrák egyre bűvülő kínálatára?

 

A másik nagy jelenet, a történtek záróakkordja volt. Az egyháznagyok nagy futása (még jó, hogy nem szombaton volt; vö. Máté evangéliuma 24) a Keresztény Kormánypárt napra kész felekezeti identitású (mihelyt fölkel, máris katolikus, zsidó, református, evangélikus vagy baptista, azaz romlatlan történelmi) urához. Eltársalkodva vele, bátor hitvallóink ismét meggyőződhettek róla, hogy az Úr szárnyainak árnyékában (91. zsoltár) töltött fagyoskodás periódusát immár valóban felváltotta a biztonságot kínáló puha, meleg közhivatalnoki szeretet üdvtörténeti állapota.

 

A fantáziátlan vasárnapok nyűgös kerékvágásába már éppen vissza is lehetett volna zökkenni, amikor nem várt mannaként újabb izgalomforrás fakadt fel. Igaz, most csak partikuláris közegben. (Félni persze nem kell. Majd csak felismeri a dolog univerzális jelentőségét az Ország házában a megzápult szellemiségű Szabadság téri püspök fiacskája, ifjabb Hegedűs honatya. Elvégre ezért tartjuk.) A Boka-csapat támadása szerinti időszámítással kezdve második ügy lényege, hogy büdzsid (nemzetgödörásó magyarok kedvéért: zsidó) menórát, azaz hétágú gyertyatartót gondol jónak Budapest Erzsébetváros polgármestere rásakteroltatni a kerület címerpajzsára. Eb ura fakó! Rohanvást vészbibliaórát tart hát a helyi keresztény egységfront, és öt kerületi „történelmi” főpalástos aláírásával őszinte aggodalmát fejezi ki a városrész lakóit úgymond megosztó polgármesteri ármány felett. Mert nézzük bárhogy is, itten olyan fontos emberi (kisebbségi) érdekek sérülnek, amelyekre a történelmi keresztények mindig is hiperérzékeny barométerként szoktak reagálni. Sőt, az elvi egyértelműségre és a bajok orvoslásának hatékonyságára tekintettel ökumenikus falanszterbe is szoktak tömörülni.

 

Nemde így tettek-e már a Horthy-korszakban is, amikor a zsidótörvények elfogadásával és alkalmazásával – vállalva a judeobolsevista nemzetközi ökumené rosszallását is – egységesen álltak ki a végveszélyben lévő magyarság és kereszténység mellett? Nemde így tett a mostani tiltakozók egyik oszlopszentjének, Végh Tamás Budapest-fasori lelkésznek nagytekintélyű elődje, Szabó Imre lelkész uram is 1944-ben, amikor távoltartotta a sakramentumot azoktól a zsidóktól, akik nyilván testies önösségük gerjedelmére próbáltak csak menekülni az átkeresztelkedés eszközével a halálvagonok elől. Veszélyben az „őskeresztény” magyarság élettere a templompadokban, hirdette Budapest ünnepelt esperese egykoron. („Könnyen megtörténhetnék, hogy az újonnan megkereszteltek kiszorítják a régieket a templomból”, s az, hogy „a tömegben áttérők” rohama folytán a budapesti reformátusságnak „veszélybe kerülne magyar karaktere” – ad számot legfontosabb gondjairól 1944 augusztusában Szabó lelkész úr. S hogy a szót tett kövesse, egyidejűleg el is rendeli az áttérni kívánók felvételének szüneteltetését.) És nem a kerületi kereszténység (magyarság) önvédelmi harcára tekintettel (majd a Lóri gyerek kellő hangsúlyt ad ennek is) határolták-e el magukat heroikus érdektelenséggel a most óvást emelők a Király utcai (mellesleg a fasori parókia fennhatalma alá eső területen élő) cigányok oldalán agitáló liberális nemzetgyökérrágók akciójától is?

 

Két lábon járó Barométereink szerint tehát a címerre szánt menóra megoszt. Legalábbis ez derül ki számukra a kerületben élő „egyháztagjaik” „sorozatos jelzései”-ből. (Az istenadta pedig nagy úr. Nemhiába volt ő az első számú hivatkozási alap 1944-ben is). Ne „szerepeljen” hát „egyoldalúan” egyetlen „egyház vallási jelképe” se az elhíresült közjelvényen, javasolják a hű szolgák, egyszersmind tolmácsolva néppel-istennel természetesen egyet akaró lelkük belső duruzsolását is. Az elmérgesedett közállapotok mielőbbi orvoslása érdekében ezért azt kérik a kerületi Képviselőtestülettől, hogy „józan egyensúlyérzékkel” nyugtassa meg a kerület lakóit a terv átgondolásáról. (Apropó! Milyen érdekes! Az 1938-as I. zsidótörvény hasonló nyelvezetet követett, mint a jelen javaslat. A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról kívánt intézkedni.)

 

De mitől is óvnak-félnek valójában jeles élkeresztényeink? A hat, illetve hétkarú gyertyatartó a Mindenható Isten akkori templomának, a bibliai szent sátornak és a jeruzsálemi Szentélynek külön gondossággal elkészíteni rendelt tartozéka volt. Első ábrázolásával Titus császár diadalívén találkozhatunk, amelyet a 70-ben véget érő zsidók elleni győztes háború emlékére emeltetett az imperator. Mivel a szóban lévő ügy összefüggésében egyáltalán nem lényegtelen, említsük meg, hogy a keresztény theológia és identitás antiszemita vonulata mindmáig előszeretettel értelmezi úgy Jeruzsálem és a zsidó államiság titusi elpusztítását, mint annak jelét, hogy az új vallás definitív győzelmet aratott a zsidóság felett. A menóra végül a modern izraeli állam egyik jelképe is, azzal az előbbiekből következő – és keresztény szempontból egyáltalán nem lényegtelen – látens theológiai utalással, hogy „megáll az Istennek igéje”, mert mintegy 1900 évvel később a zsidók ismét az Ígéret földjén lakhatnak.

 

Heraldikailag, politikailag, közéletileg, és mindenekelőtt az állam és egyház elválasztásának demokratikus elvére tekintettel természetesen nem magától értetődő egy vallási szimbólum közösségi címerre helyezése. Az adott esetben azonban egészen másról van szó. (A civil szféra vallási semlegesítésének eszméjébe burkolt papi érvelés őszinteségét illetően elég utalni arra, hogy hirdetői ugyanakkor Jakab apostolnál is szarúsabbra imádkozzák térdüket a Jézus Krisztust és a kereszténységet bandériumi zászlóra helyező kormányzat hatalmának stabilitásáért. Az ökumené megszállottaiként pedig eszük ágában sincs „egyensúlyt” reklamálni az ország civil régióit különféle „szent” tárgyakkal, jelképekkel és fogalmakkal elárasztó államkatholicista giccsmozgalom láttán.) Középiskolai ismeretek birtokában is evidens, hogy Budapest-Erzsébetvárosban, amelynek históriájában a zsidóság speciális településtörténeti szerepet játszott, és amelynek területén felállították a magyar történelem máig legszégyenteljesebb gyalázatának, a fasizmus idején végbevitt zsidógyilkosságnak a jegyében létesített budapesti gettót, e kérdést másként, mint történelmi problémaként kezelni vagy szégyellni való ostobaság, vagy minősítést nem igénylő morális gyarlóság. (Hogy ezt a kerület most tiltakozó diszpolgár plébánosa sem érzékeli, nem csoda. Az ilyen címek odaítélésének nem kizárólagos feltétele az intelligencia és a lelki hygiéné.) Ad vocem. Mi más, mint a történelmi szempont szólalhatna meg vitás esetben például akkor is, ha valaki Pestszentimre-Pestszentlőrinc címerében fellelhető vallási motívumokat kifogásolná. De nem hasonló megfontolás alapján fogadják-e el –egyensúlyérzék követelése nélkül – az ökumenikus szabadcsapat protestáns tagjai azt, hogy árpádházi Erzsike kötényrózsája, minden katolikus konnotációja ellenére is, rajta legyen Erzsébetváros leendő címerén.

 

A menórával szembeni klerikális averziónak – amely tehát a címerügyben kizárólag vallási kérdést lát –, van azonban néhány különösen is sajátos összefüggése. Ilyen mindjárt az, hogy tisztátalan (civilül: mosdatlan) lelkiségre vall az, ha egyes vallási közösségek (horribile dictu kampánynyitó szerepben) vétót emelnek egy testvérközösség vélt, vagy valós helyzeti előnyei láttán. Különösen is tisztátalan e lélek pedig akkor, ha akciója egy olyan közösség ellen irányul, amelynek még friss emlékezet hordozta tragikus sorsában a most ágáló gyülekezetek tevőleges részt vállaltak. Például azzal (a legenyhébbek egyikét említve), hogy 1942-ben aktívan, vagy hallgatólagosan támogatták a zsidó (izraelita) vallást másodrendűvé degradáló törvényt (ld. 1942: VIII. tc.).

 

Tegyük fel azonban, hogy a nép szavának és lelkének autentikus ismerői előbbiek ellenére sem tehetnek mást, mint azt, hogy szenvedve ugyan, de komolynak ismereik el a kerület keresztényeinek méltatlankodását a polgármesteri terv miatt. Ám gyógyír-e a „súlyos” bajra, összhangban áll-e az evangélium egységet munkáló szellemével az „újabb” indulatokat, megosztást eredményező vétó és javaslat? Ellentmondana-e a vasárnapról-vasárnapra hirdetett Igének, ha helyette olyan megoldáson fáradoznának (már amennyiben – mint az teljesen nyilvánvaló – a felekezeti kérdés felől szemlélik az ügyet), amely közösségeiket közelebb viszi egymáshoz is és a zsidó felekezethez is. Nem javasolhatnák-e például azt, hogy legyen rajta a címeren a kerület életében szerepet játszó vallási közösségek jelképeinek mindegyike külön-külön, vagy azok előzetesen együtt kialakított kollektívuma. De ettől függetlenül. Nem állna-e közelebb szerepkörükhöz, hirdetett szavaikhoz, ha elutasítás helyett üdvözölnék a polgármesteri ötletet, mint olyant, amely jó érzékkel találta el a kerület bízvást túlnyomó többségét alkotó zsidó-keresztény lakosság egységének – a vallási reneszánsz kedvenc ügyét is előrevívő – közös szimbolikus nevezőjét. Továbbmegyek. Imádságos és megtért szívű kollégáim vajon miért nem látnak olyan kegyelmi jelet a polgármesteri kezdeményezésben, amely végre helyi értékének megfelelően, azaz a keresztény egyházi zsidóellenesség hatástörténeti mértékével legalább távolról arányos nyilvánosság előtt kínálna módot és alkalmat annak tematizálására, hogy az egyház és a kereszténység számára miért exisztenciális jelentőségű az Izraellel való ökumenikus kapcsolat. (Lehet persze, hogy Bibliájukat az urak kizárólag az Újszövetség antiszemita passzusainál tudják felütni és úgy gondolják, akkor járnak el helyesen, ha a derék nácit követik, aki eltávolíttatta a korpuszos keresztet a szülőszobából, mert nem akarta, hogy gyermekének első pillantása egy zsidóra essék. Tájékoztatásként: A Szentírás tartalmaz azért olyan részeket is, mint pl. Jézus igéjét arról, hogy az „üdvösség a zsidók közül támadt”.) De folytassuk! Miért nem látják az ökumené Grál-lovagjai azt a kegyelmi momentumot a polgármesteri gondolatban, amely segíthet az emberi gyarlóság okozta kommunikációs nehézségek önerőből eddig lehetetlennek bizonyult eltakarításában. Annak példaértékűvé tételében, hogy igenis lehet munkálkodni zsidók és keresztények megzavart kapcsolatának restitúcióján.

 

Röviden. Az ellenzés helyett miért nem tekintik a polgármesteri kezdeményezést evangéliumi lehetőségnek arra, hogy a bibliai isten és a Názáreti Jézus elleni neopogány lázadás igézetében keresztények által emelt gettó falainak politikai-militáris erővel történt ledöntése után a lelki szférában is fáradozzanak, továbbfáradozzanak a válaszfalak leomlásának előmozdításán (ld. Efezusi levél). S végül, de véletlenül sem utolsó sorban, miért nem kezdeményezik ennek az ügynek az apropóján akár azt is, hogy a menóra és egyéb vallási és nem vallási jelképek mellé vegyék be még a címerbe a kerület szépszámú cigányságának, mint ugyancsak fontos kisebbségnek a jelképét.

 

Nem. Jeles kollégáim más utat járnak. A menóra feletti pogány győzelem lélekölő judeofób szirénhangját követik, és azokhoz szabják magukat, akik a kereszt botrányában elbukó gyermekek esetét is a politikai kereszténység rút nyomulására használják fel.

 

Mikor pedig rossz álmaikból Voltaire „écrâsez l’infame” (tiporjátok el a gyalázatost) szavaival ébrednek, lidércűzés gyanánt (a nemzet gadarai ördöngőseinek pózát öltve) hosszasan és hangosan liberál-judeo-bolsevista-szabadkőműves világösszeesküvésről lamentálnak.

 

 

Majsai Tamás

theológus

 

Megjelent:

Magyar Narancs, (XII/49.)  2000. december 7.

 

Az esettel kapcsolatos hivatkozások:

 

Népszabadság: Sissi koronája a címerben

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1142

 

Népszabadság: Erzsébetváros szavaz a címerről

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=381

 

MaNcs Online: Célkereszt és menóra

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=145

 

HETEK: Szalonképtelen a zsidó-keresztény jelkép

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=142

 

Magyar Nemzet: Folytatódó erzsébetvárosi vita

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=139

 

Magyar Nemzet: Címervita Erzsébetvárosban

http://www.mszp007.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=138