Az atya, a csemete és a zsinat

 

A zsidó-keresztény erkölcsi princípiumok mindennapjainkat strukturáló elemeit meghatározónak tekintő politikai közvélemény jelentős tényként nyugtázhatta, hogy a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a múlt héten megvonta a legitimitást a káinita életfilozófiát evangéliumként hirdető belső kalandoraitól, egy az egyházat a MIÉP segédcsapatává zülleszteni próbáló (a minta a németországi nácikeresztények, az un. Deutsche Christen) irányzattól. Hegedűs Loránt püspök, e „jobb sorsra érdemes volt egyén” (lásd Ady szavait a kizárólagos példaképének tekintett elődje, a zsidótörvényeket megszavazó Ravasz Lászlóról) és zsidóellenes-rasszista ízű egyházpolitikai-theológiai irányzata elvesztette a színfalak mögött hosszabb ideje zajló csatát. A zsinati grémium – mint hírlik – bibliaellenesnek minősítette a püspök hírhedtté vált csemetéjének legutóbbi antiszemita kijelentéseit, és úgy döntött, hogy az egyház lelkészei ezentúl nem, avagy csak pásztori stallumaiknak képviselőségük idejére történő felfüggesztésével vállalhatnak országgyűlési mandátumot. Látszólag minden a legnagyobb rendben van tehát. Allons enfants de la patrie! E pillanattól kezdve egészen más dolog reformátusnak és református lelkésznek lenni, mint immár évek óta. Nyájas pillantások öveznek, régen hallott ismerősök hívnak fel, gratulálnak. A kálomisták visszataláltak hát jobbik énjükhöz. Üdvlövések szertehonnan.

 

Kétség nem férhet hozzá, a reformátusok valóban formátumos döntést hoztak. A kérdés csak az, mihez képest.

 

Rosszul tájolnánk horizontunkat, ha a kérdés megítélésében a közéleti kontextust tennénk iránytűnkké. A politikai bal érthetően és természetesen lelkes. Egyházi erőként is szalonképtelenné lett az, ami civilizált léptékkel nem lehet része az emberi nem értékrendjének. Gyengült a MIÉP pozíciója, tovább diszkreditálódott a Fidesz gyakorlati MIÉP-libidója. A másik hang, a kormányzati jobb pimasz lelkesedése szót sem érdemel. Öröme nem fakad másból, mint annak nyugtázásából, hogy a neonáci társutasait érintő bizalomcsökkenés újabb szavazói rétegeket terel hozzá, s a klerikális táborból e társaság színeiben indulni vágyott Krisztus-árulók pedig ezentúl inkább mellette agitálnak majd. A zsinati hősköltemény akár legpompásabb gyümölcse is lehetne végül a MIÉP baskíriai echóval izmosított jajongása. Ennek azonban sem politikai, sem társadalomhigiéniai relevanciája nincs. Akik számára ugyanis most, a kálvinista kontesztálás révén lenne csak nyilvánvaló, hogy e tömörülés magára festett „keresztény” máza nem egyéb a mesebeli farkas lisztes mancsánál, régen elvesztek úgy a demokrácia, mint az Isten Országa számára.

 

Mindent egybevetve, a nagy zsinati vajúdás nyomán még politikai egérke sem szalad ki a küszöb alatt.

 

Annál kérdésesebb viszont, hogy mit is nem oldottak meg, mit is takartak el a tisztes bábák a szülés imitációjával. Okkal tartunk tőle, hogy zsinatolásukban éppen az MRE legsajátosabb belső szempontjai maradtak figyelmen kívül, és döntésükkel a reformátusok hosszabb távon egyértelműen veszíteni fognak.

 

Nincs itt helye annak, hogy részletezően elmeditáljunk rajta, miért is nem lehet per definitionem idegen gyakorlatnak tekinteni, ha a protestáns közösségek klerikusai (is) résztvesznek a res publicas tematizálásában. Állapítsunk meg mindössze annyit, hogy a protestantizmus nem egyenlő katolicizmussal. A protestantizmus olyan önszerveződési és hitvallási elveket képviselő keresztény irányzat, amelytől idegen az egyházszervezeti okokból és centralisztikus direktívákkal előírt „apolitikus” kléruselméletetnek római krisztianizmusban megvalósítható praxisa. A protestantizmus az Isten előtti autonóm felelősségben konstituálódó vallás, annak minden kockázatával együtt, s theológiája nem ismeri az intézményi-hierarchikus közvetettségben manifesztálódó sugallati, inspirációs tájékozódást. (E theológiai iránytűnek mélyen keresztény karakterét mi sem tükrözi jobban, mint az emancipációs theológiák különféle huszadik századi megnyilvánulásai, élükön a Magyarországon sem teljesen ismeretlen felszabadítási és feminista theológiai irányzatok.) A középkori mintákat levető újprotestantizmus képviselői, de még egyes neokonzervatív kálvinisták is (mint pl. a nálunk ma is nagy becsben álló 19. századi theológus, Abraham Kuyper) forognának sírjukban a MRE recens döntéséről értesülvén. Hát még, ha azt is látnák, hogy a politikailag steril klerikalizmus és – a papcentrikus magyarországi állapotokból következően – a steril egyháziasság programját számosan támogatták olyanok is, akik egy évtizeddel ezelőtt lelkes szószólói voltak a világ iránti proexisztens elköteleződésű egyházelméletnek (lásd pl. a békeharcos, népfrontos aktivitásokat). (Bármennyire furcsa is, azt kell itt leírnom, hogy ha a Budapest Szabadság téri egyházközség presbiterei és tagjai csak minimális mértékben is ismernék e protestáns princípiumokat, és feltéve persze, hogy a hit kierkegaardi értelmében meg vannak győződve a nevének leírására sem méltó lelkészük krisztustagadó agyrémeinek helyessége felől, pápizmus vádjával bélyegeznék meg az MRE Zsinatát és önálló egyházat alakítanának. Mindettől természetesen Isten mentsen meg minket. A baj nem is az, hogy ezt nem teszik meg – ennyi civil tisztesség talán csak szorult a zsidómentő néhai Victor János gyülekezetének utódaiba –, hanem az, hogy amiért nem fogják megtenni, az éppúgy nem a biblikus látásuk következménye lesz majd, mint ahogy az MRE Zsinata sem innen merítve hozta meg mostani verdiktjét.)

 

Vannak persze theológiai és ekklesiológia irányzatok a protestantizmuson belül is, amelyek a politikai-közéleti régióktól való távolmaradás meggyőződését vallják, és ezeknek meg is van a maguk belső sajátos theológiai logikájuk. Jobbára a pietizmus különféle áramlatainak egyike-másika képviseli e nézetet, amely adott történelmi pillanatokban megmaradást, életet jelentő ekklesiológiai paradigmájává is lehet az egyháznak. A kivonulás vagy bennmaradás, az értékmentes kategóriák értelmében vett szekta vagy egyház közötti alternatíva előbbi eleme melletti döntés, a gettóegyház koncepciója azonban csak komoly önértékelési zavarok mellett válhat protestánsok számára demokratikus körülmények között is modellértékűvé. Kiváltképpen egy olyan egyház esetében, amely a legváltozatosabb kegyességi és theológiai felfogásokat egyesíti magában. Egészséges körülmények között más szempontok szoktak érvényesülni. A közeg polifon értékrendjének sokszínű politikai reprezentációt eredményező belső egyensúlya és önszabályozása, és az, ami e belső egyensúly megtartásához a legfontosabb muníciót adja: az esetről-esetre megnyilvánuló hitvallás erejű bizonyságtétel. És itt vissza is érkeztünk a Nagy Zsinathoz, amelynek döntésében minden benne volt ugyan formailag (a komolyság kelléktárát külön is gyarapította a MIÉP-Próféta nagy futása), ám a hitvallásos komolyságnak még a fuvallata sem volt rajta érzékelhető. Ellenkező esetben aligha történhetett volna meg, hogy a hit jeles bajnokai a legkisebb ellenállás felé haladva úgy oldják az egyház közelmúltban akuttá lett problémáját, a Püspök-csemete által keltett országos botrányt, illetve egynémely pogány lelkületű lelkészüknek az egyház hitelét veszélyeztető devianciáját, hogy közben végül is megmaradnak velük ugyanazon a platformon, amelyen cinkos módon eddig is egyek voltak velük, és amelyet nagy többségük principiel nem is érez vízválasztóan problematikusnak. Miről is van szó?

 

Arról, hogy a szellemi és taktikai önkontroll áldásaiban nem éppen bővelködő Csemete egy kiadós étkezést követően amúgy nyilas stílusban elzsidózta magát, s ez nemcsak a média figyelmét keltette fel, de arra is módot kínált, hogy az egyház éppen erőfölényben lévő vezérkara fellépjen a mind kényelmetlenebbé váló belső ellenzékével, egy – és talán ez a legfontosab – az államegyházi érdekeket is sértő áramlattal szemben. (Az akció, mint hallható, nem nélkülözte az üdvtörténeti jelzőkkel illetett kormányzati szférákból érkező bátorítást sem. A Rákosi pajtástól és Miklós Imre főpüspöktől annak idején oly kényelmetlennek érzett fizetéskiegészítő papi suska, egyfajta választás előtti pálinkapénz is a legjobbkor érkezett.)

 

A fő probléma a Nagy Tanácsban tehát Csemete zsidózása lett volna. Magyarkodás, hazaffyság, országteleszülési agyrémek, idegenellenesség, egyéb áporodott ostobaságok ugyanakkor mind rendjén lennének. Mint ahogy persze a zsidózás is. Csak ne keltsen ekkora vihart körülöttünk, ne veszélyeztesse a kultuszipar nyugodt körülmények közötti működtetését, ne rúgja fel az aranyszabályt, hogy mindennek ékesen és jó rendben kell végbemennie. A döfi, az a halk szavú, színfalak mögötti sunyi zsidózgatás. Így lehet igazán szolgálni a Názáreti Zsidótól származó megváltás evangéliumát.

 

A Csemete és Papája ügyében minap szót kérő, nem kis bátorságról tanúskodó pálfai lelkész, Görgey Géza aktuális hely- és környezetismeret alapján tett állításai csak megerősítik azt, amit más, közvetett forrásokból is tudhatunk, sejthetünk. Azt, hogy a református egyházban (éppúgy egyébként, mint általában véve az egyházias kereszténység más régióiban) az antiszemitizmus és az általános idegen- és másságellenesség igencsak otthonos jelenségek.  Ha nem így lenne, akkor az adott ügy sem vert volna ilyen hullámokat, és a nominálértéken két és félmilliós tagsággal büszkélkedő kálvinista tömörülésnek nem kellett volna felszámolni önreprezentációs lehetőségeinek egyik vitális formáját. Ha nem így lenne, akkor a Csemete-eset szignálta ügyben mérvadó fórumok, egyháztagok és klerikusok tömegei tiltakoztak volna már a kezdet kezdetén a soraik közé befészkelődő antiszemita és idegengyűlölő herezis ellen. (Az összképen sajnos alig segít a kevesek, vagy hallgatagok, vagy éppen a végső pillanatban ébredők tisztessége, mint ahogy az sem, hogy Bölcskei Gusztáv személyében hosszú idő óta először van olyan püspöke a magyarhoni reformátusoknak, aki komolyan gondolja a zsidó-keresztény testvériséget.) Konkrét példaként említhetnénk itt azt az 1998-as esetet, amikor Csemete a kisebbségi mivoltukat fel nem fedő bizonyos emberekkel példálózva még csak a kódolt zsidózgatás területén tréningezett. A Parlamentben elhangzott gyalázkodás ellen nyilvánosan is tiltakozott Schweitzer József országos főrabbi, a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktora. Felszólaltak ellene szocialista és szabaddemokrata képviselők. A református egyház viszont hallgatott. Jól emlékezhetünk azonban a „keresztény” MIÉP vezérszónokának nem magyar menekültekkel szembeni országgyűlési felszólalására a délszláv háború időszakában. Háta mögött a padsorokban rezzenéstelen arccal ott ült Csemete. A református egyház ekkor is hallgatott. Egynémely tiszteletre méltó egyéni hangtól, vagy éppen diplomatikus és gyávatag különvéleménytől eltekintve kollektív hallgatás övezi azonban e berkekben a keresztény jelző MIÉP általi naponkénti megszentségtelenítését és e párt képviselőinek rendszeres zsidózását. És ugyanezen némaságra számíthatnak az országban tapasztalható különféle más antidemokratikus jelenségek is. A Csemete-üggyel egy időben esett meg a minap, hogy az ország jelentős számú értelmiségi személyisége által hasonló tárgykörökben kelt levélben foglaltakat az egyházvezetés arcpirító módon ignorálta. (Hű követőjeként ebben is a levélre még udvariassági választ adni sem óhajtó középkori hazai katolicizmusnak.) És végül, amennyiben a fentiektől tisztán eltérő állapotok uralkodnának a református egyházban, úgy nyilván nem is jutna senkinek eszébe, hogy a Csemete és Csemete-Papa féle megnyilvánulásokat, gesztusokat (ld. a Pannon Rádió parókián való bújtatását, a MIÉP-es népgyűléseket hoppmesterként megszentelő udvari papi bohóckodást) a MRE hangjaként azonosítsa (állítólag ez a félreérthetőség is szerepet játszott a klérus depolitizálásában). Ellenkezőleg. Az egyház képviselői „Krisztus jó illatát” árasztanák a Parlamentben is minden olyan alkalommal, amikor a krisztiánus értékek sérülnek, s a jelen helyzettől eltérően (Csemetén kívül még vagy két református „kollégám” ül az országgyűlésben) lenne közöttük bőségesen olyan is, aki a honatyák soraiba metafizikai baleset következtében bekerült palástba bújt farkas(oka)t is rendre utasítaná az EGYHÁZ hite és széles körben ismert nézetei nevében.

 

Az ásatag magyar kálvinizmus, a hazai No. 1. kiskatolikus felekezet, amely emberöltők óta nem képes kikeveredni a vezér- és hierarchiaelv bűvöletéből (nem véletlen a rendpárti kormányzatok iránti fokozott szimpátiája), önmagához hű döntést hozott tehát. A katolikus ekklesiológiai modell dominálta magyarországi keresztény provinciálökumené szilárd bástyájaként, egyszersmind arccal a legfelsőbb hierarchia hitbizományává teendő politizálás mennyei örömei felé, önmaga és a keresztény értékek hivatott szolgák általi prófétikus képviseletének kasztrálásával oldotta meg a Csemete keltette vihart. Nem ágaskodsz többé, mondta volna egykoron Origenes, és mondották most az életpárti kálvinisták a Nagy Zsinat székházában. (Az az elv, hogy a lelkész nem lehet a maga politizálásával megosztó a természeténél fogva plurális politikai ízlést megtestesítő gyülekezetben, valóban megszívlelendő. Véletlenül sem következik azonban ebből a szóban lévő döntés. A probléma előtti teljes lelki és intellektuális kollapszus következménye lehetett csak, hogy a zsinati irgumburgum megfogalmazóiban annyi józansága sem maradt, hogy úgy rendelkezzenek, lelkész csak független képviselőként szerezhet parlamenti mandátumot.)

 

Egyesek már egyházszakadástól tartottak a kálvinista felekezetnél. Nem kell félniük, és ne is reménykedjenek. (Tegyük hozzá, egy ilyen fejlemény rejtene magában annyi eredményt is, mint veszteséget.) A MRE tagjai és klerikusainak többsége az államágazati és/vagy langymeleg népegyházi kereszténység híve. Ahonnan jön a pénz, ahol a legkisebb konfliktussal és a legkönnyebben lehet működtetni az individuális üdvipart, ahol a legcsekélyebb a veszélye a pogány beidegződések megkérdőjelezésének, ott van az ő szíve. És még valami. Az Üdv-kormány mindezt tudja és épít is rá. Nem utolsó sorban azoknak a kiváló tanácsnokainak köszönhetően, akik valamikori álmaikat, a keresztény identitásról és annak revolucioner dinamikájáról vallott felfogásukat pártpolitikai árucikké konvertálták, s most buzgón ténykednek egyházuk politikai szatellizálásán, a kényes egyensúlyú FIDESZ-MIÉP tejútra terelésén.

 

 

Majsai Tamás

református lelkész, theológiai tanár

 

 

Megjelent:

 

Magyar Narancs, XIII. évf. 49. szám, 2001. december 6.

http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/kereses/eredmenyek