A zsidó-keresztény erkölcsi princípiumok mindennapjainkat strukturáló elemeit meghatározónak tekintő
politikai közvélemény jelentős tényként nyugtázhatta, hogy a Magyarországi
Református Egyház (MRE) Zsinata a múlt héten megvonta
a legitimitást a káinita életfilozófiát
evangéliumként hirdető belső kalandoraitól, egy az egyházat a MIÉP segédcsapatává zülleszteni próbáló (a minta a
németországi nácikeresztények, az un. Deutsche Christen) irányzattól.
Hegedűs Loránt püspök, e „jobb sorsra érdemes volt
egyén” (lásd Ady szavait a kizárólagos példaképének tekintett elődje, a
zsidótörvényeket megszavazó Ravasz Lászlóról) és zsidóellenes-rasszista ízű egyházpolitikai-theológiai irányzata elvesztette a
színfalak mögött hosszabb ideje zajló csatát. A zsinati grémium – mint hírlik –
bibliaellenesnek minősítette a püspök hírhedtté vált csemetéjének legutóbbi
antiszemita kijelentéseit, és úgy döntött, hogy az egyház lelkészei ezentúl nem, avagy csak pásztori stallumaiknak
képviselőségük idejére történő felfüggesztésével vállalhatnak országgyűlési
mandátumot. Látszólag minden a legnagyobb rendben van tehát. Allons enfants de la patrie! E pillanattól kezdve egészen más dolog
reformátusnak és református lelkésznek lenni, mint immár évek óta. Nyájas
pillantások öveznek, régen hallott ismerősök hívnak fel, gratulálnak. A
kálomisták visszataláltak hát jobbik énjükhöz. Üdvlövések szertehonnan.
Kétség nem férhet hozzá, a
reformátusok valóban formátumos döntést hoztak. A kérdés csak az, mihez képest.
Rosszul tájolnánk
horizontunkat, ha a kérdés megítélésében a közéleti kontextust tennénk
iránytűnkké. A politikai bal érthetően és természetesen lelkes. Egyházi erőként
is szalonképtelenné lett az, ami civilizált léptékkel nem lehet része az emberi
nem értékrendjének. Gyengült a MIÉP pozíciója, tovább
diszkreditálódott a Fidesz gyakorlati MIÉP-libidója.
A másik hang, a kormányzati jobb pimasz lelkesedése szót sem érdemel. Öröme nem
fakad másból, mint annak nyugtázásából, hogy a neonáci társutasait érintő
bizalomcsökkenés újabb szavazói rétegeket terel hozzá, s a klerikális táborból
e társaság színeiben indulni vágyott Krisztus-árulók
pedig ezentúl inkább mellette agitálnak majd. A zsinati hősköltemény akár
legpompásabb gyümölcse is lehetne végül a MIÉP baskíriai
echóval izmosított jajongása. Ennek azonban sem politikai, sem
társadalomhigiéniai relevanciája nincs. Akik számára ugyanis most, a kálvinista
kontesztálás révén lenne csak nyilvánvaló, hogy e
tömörülés magára festett „keresztény” máza nem egyéb a mesebeli farkas lisztes
mancsánál, régen elvesztek úgy a demokrácia, mint az Isten Országa számára.
Mindent egybevetve, a nagy
zsinati vajúdás nyomán még politikai egérke sem szalad ki a küszöb alatt.
Annál kérdésesebb viszont,
hogy mit is nem oldottak meg, mit is takartak el a tisztes bábák a szülés
imitációjával. Okkal tartunk tőle, hogy zsinatolásukban éppen az MRE legsajátosabb belső szempontjai maradtak figyelmen
kívül, és döntésükkel a reformátusok hosszabb távon egyértelműen veszíteni
fognak.
Nincs itt helye annak, hogy
részletezően elmeditáljunk rajta, miért is nem lehet per definitionem
idegen gyakorlatnak tekinteni, ha a protestáns közösségek klerikusai (is) résztvesznek a res publicas tematizálásában.
Állapítsunk meg mindössze annyit, hogy a protestantizmus nem egyenlő
katolicizmussal. A protestantizmus olyan önszerveződési és hitvallási elveket
képviselő keresztény irányzat, amelytől idegen az egyházszervezeti okokból és centralisztikus direktívákkal előírt „apolitikus” kléruselméletetnek római krisztianizmusban
megvalósítható praxisa. A protestantizmus az Isten előtti autonóm felelősségben
konstituálódó vallás, annak minden kockázatával
együtt, s theológiája nem ismeri az
intézményi-hierarchikus közvetettségben manifesztálódó sugallati, inspirációs
tájékozódást. (E theológiai iránytűnek mélyen
keresztény karakterét mi sem tükrözi jobban, mint az emancipációs theológiák különféle huszadik századi megnyilvánulásai, élükön a Magyarországon sem teljesen ismeretlen
felszabadítási és feminista theológiai irányzatok.) A
középkori mintákat levető újprotestantizmus képviselői, de még egyes neokonzervatív kálvinisták is (mint pl. a nálunk ma is nagy
becsben álló 19. századi theológus, Abraham Kuyper) forognának
sírjukban a MRE recens döntéséről értesülvén. Hát
még, ha azt is látnák, hogy a politikailag steril klerikalizmus és – a papcentrikus magyarországi állapotokból következően – a
steril egyháziasság programját számosan támogatták olyanok is, akik egy
évtizeddel ezelőtt lelkes szószólói voltak a világ iránti proexisztens
elköteleződésű egyházelméletnek (lásd
pl. a békeharcos, népfrontos aktivitásokat). (Bármennyire furcsa is, azt kell
itt leírnom, hogy ha a Budapest Szabadság téri egyházközség presbiterei és
tagjai csak minimális mértékben is ismernék e protestáns princípiumokat, és
feltéve persze, hogy a hit kierkegaardi értelmében
meg vannak győződve a nevének leírására sem méltó lelkészük krisztustagadó
agyrémeinek helyessége felől, pápizmus vádjával
bélyegeznék meg az MRE Zsinatát
és önálló egyházat alakítanának. Mindettől természetesen Isten mentsen meg
minket. A baj nem is az, hogy ezt nem teszik meg – ennyi civil tisztesség talán
csak szorult a zsidómentő néhai Victor János
gyülekezetének utódaiba –, hanem az, hogy amiért nem fogják megtenni, az éppúgy
nem a biblikus látásuk következménye lesz majd, mint ahogy az MRE Zsinata sem innen merítve hozta meg mostani
verdiktjét.)
Vannak persze theológiai és ekklesiológia
irányzatok a protestantizmuson belül is, amelyek a politikai-közéleti régióktól
való távolmaradás meggyőződését vallják, és ezeknek meg is van a maguk belső
sajátos theológiai logikájuk. Jobbára a pietizmus
különféle áramlatainak egyike-másika képviseli e
nézetet, amely adott történelmi pillanatokban megmaradást, életet jelentő ekklesiológiai paradigmájává is lehet az egyháznak. A
kivonulás vagy bennmaradás, az értékmentes kategóriák értelmében vett szekta
vagy egyház közötti alternatíva előbbi eleme melletti döntés, a gettóegyház
koncepciója azonban csak komoly önértékelési zavarok mellett válhat
protestánsok számára demokratikus körülmények között is modellértékűvé.
Kiváltképpen egy olyan egyház esetében, amely a legváltozatosabb kegyességi és theológiai felfogásokat egyesíti magában. Egészséges
körülmények között más szempontok szoktak érvényesülni. A közeg polifon
értékrendjének sokszínű politikai reprezentációt eredményező belső egyensúlya
és önszabályozása, és az, ami e belső egyensúly megtartásához a legfontosabb
muníciót adja: az esetről-esetre megnyilvánuló hitvallás erejű bizonyságtétel.
És itt vissza is érkeztünk a Nagy Zsinathoz, amelynek döntésében minden benne
volt ugyan formailag (a komolyság kelléktárát külön is gyarapította a MIÉP-Próféta nagy futása), ám a hitvallásos komolyságnak
még a fuvallata sem volt rajta érzékelhető. Ellenkező esetben aligha
történhetett volna meg, hogy a hit jeles bajnokai a legkisebb ellenállás felé
haladva úgy oldják az egyház közelmúltban akuttá lett problémáját, a
Püspök-csemete által keltett országos botrányt, illetve egynémely pogány lelkületű
lelkészüknek az egyház hitelét veszélyeztető devianciáját, hogy közben végül is
megmaradnak velük ugyanazon a platformon, amelyen
cinkos módon eddig is egyek voltak velük, és amelyet nagy többségük principiel nem is érez vízválasztóan problematikusnak. Miről
is van szó?
Arról, hogy a szellemi és
taktikai önkontroll áldásaiban nem éppen bővelködő
Csemete egy kiadós étkezést követően amúgy nyilas stílusban elzsidózta magát, s
ez nemcsak a média figyelmét keltette fel, de arra is módot kínált, hogy az
egyház éppen erőfölényben lévő vezérkara fellépjen a mind kényelmetlenebbé váló
belső ellenzékével, egy – és talán ez a legfontosab –
az államegyházi érdekeket is sértő áramlattal szemben. (Az akció, mint
hallható, nem nélkülözte az üdvtörténeti jelzőkkel illetett kormányzati
szférákból érkező bátorítást sem. A Rákosi pajtástól és Miklós Imre főpüspöktől
annak idején oly kényelmetlennek érzett fizetéskiegészítő
papi suska, egyfajta választás előtti pálinkapénz is a legjobbkor érkezett.)
A fő probléma a Nagy Tanácsban
tehát Csemete zsidózása lett volna. Magyarkodás, hazaffyság,
országteleszülési agyrémek, idegenellenesség, egyéb
áporodott ostobaságok ugyanakkor mind rendjén lennének. Mint ahogy persze a
zsidózás is. Csak ne keltsen ekkora vihart körülöttünk, ne veszélyeztesse a
kultuszipar nyugodt körülmények közötti működtetését, ne rúgja fel az
aranyszabályt, hogy mindennek ékesen és jó rendben kell végbemennie. A döfi, az
a halk szavú, színfalak mögötti sunyi zsidózgatás. Így lehet igazán szolgálni a
Názáreti Zsidótól származó megváltás evangéliumát.
A Csemete és Papája ügyében
minap szót kérő, nem kis bátorságról tanúskodó pálfai
lelkész, Görgey Géza aktuális hely- és környezetismeret alapján tett állításai
csak megerősítik azt, amit más, közvetett forrásokból is tudhatunk, sejthetünk.
Azt, hogy a református egyházban (éppúgy egyébként, mint általában véve az
egyházias kereszténység más régióiban) az antiszemitizmus és az általános
idegen- és másságellenesség igencsak otthonos
jelenségek. Ha nem így lenne, akkor az
adott ügy sem vert volna ilyen hullámokat, és a nominálértéken két és
félmilliós tagsággal büszkélkedő kálvinista tömörülésnek nem kellett volna
felszámolni önreprezentációs lehetőségeinek egyik vitális formáját. Ha nem így
lenne, akkor a Csemete-eset szignálta ügyben mérvadó fórumok, egyháztagok és
klerikusok tömegei tiltakoztak volna már a kezdet kezdetén a soraik közé
befészkelődő antiszemita és idegengyűlölő herezis
ellen. (Az összképen sajnos alig segít a kevesek, vagy hallgatagok, vagy éppen a
végső pillanatban ébredők tisztessége, mint ahogy az sem, hogy Bölcskei Gusztáv személyében hosszú idő óta először van
olyan püspöke a magyarhoni reformátusoknak, aki komolyan gondolja a
zsidó-keresztény testvériséget.) Konkrét példaként említhetnénk itt azt az
1998-as esetet, amikor Csemete a kisebbségi mivoltukat fel nem fedő bizonyos
emberekkel példálózva még csak a kódolt zsidózgatás területén tréningezett. A
Parlamentben elhangzott gyalázkodás ellen nyilvánosan is tiltakozott Schweitzer József országos főrabbi, a Károli
Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktora. Felszólaltak ellene
szocialista és szabaddemokrata képviselők. A református egyház viszont
hallgatott. Jól emlékezhetünk azonban a „keresztény” MIÉP
vezérszónokának nem magyar menekültekkel szembeni országgyűlési felszólalására
a délszláv háború időszakában. Háta mögött a padsorokban rezzenéstelen arccal
ott ült Csemete. A református egyház ekkor is hallgatott. Egynémely tiszteletre
méltó egyéni hangtól, vagy éppen diplomatikus és gyávatag különvéleménytől
eltekintve kollektív hallgatás övezi azonban e berkekben a keresztény jelző MIÉP általi naponkénti megszentségtelenítését és e párt
képviselőinek rendszeres zsidózását. És ugyanezen némaságra számíthatnak az
országban tapasztalható különféle más antidemokratikus jelenségek is. A
Csemete-üggyel egy időben esett meg a minap, hogy az ország jelentős számú
értelmiségi személyisége által hasonló tárgykörökben kelt levélben foglaltakat
az egyházvezetés arcpirító módon ignorálta. (Hű követőjeként
ebben is a levélre még udvariassági választ adni sem óhajtó középkori hazai
katolicizmusnak.) És végül, amennyiben a fentiektől tisztán eltérő állapotok
uralkodnának a református egyházban, úgy nyilván nem is jutna senkinek eszébe,
hogy a Csemete és Csemete-Papa féle
megnyilvánulásokat, gesztusokat (ld. a Pannon Rádió parókián való bújtatását, a
MIÉP-es népgyűléseket hoppmesterként megszentelő
udvari papi bohóckodást) a MRE hangjaként azonosítsa
(állítólag ez a félreérthetőség is szerepet játszott a klérus depolitizálásában). Ellenkezőleg. Az egyház
képviselői „Krisztus jó illatát” árasztanák a
Parlamentben is minden olyan alkalommal, amikor a krisztiánus
értékek sérülnek, s a jelen helyzettől eltérően (Csemetén kívül még vagy két
református „kollégám” ül az országgyűlésben) lenne közöttük bőségesen olyan is,
aki a honatyák soraiba metafizikai baleset következtében bekerült palástba bújt
farkas(oka)t is rendre utasítaná az EGYHÁZ hite és
széles körben ismert nézetei nevében.
Az ásatag magyar
kálvinizmus, a hazai No. 1. kiskatolikus felekezet,
amely emberöltők óta nem képes kikeveredni a vezér- és hierarchiaelv
bűvöletéből (nem véletlen a rendpárti kormányzatok iránti fokozott
szimpátiája), önmagához hű döntést hozott tehát. A katolikus ekklesiológiai modell dominálta magyarországi keresztény provinciálökumené szilárd bástyájaként, egyszersmind arccal
a legfelsőbb hierarchia hitbizományává teendő politizálás mennyei örömei felé,
önmaga és a keresztény értékek hivatott szolgák általi prófétikus
képviseletének kasztrálásával oldotta meg a Csemete
keltette vihart. Nem ágaskodsz többé, mondta volna egykoron Origenes,
és mondották most az életpárti kálvinisták a Nagy
Zsinat székházában. (Az az elv, hogy a lelkész nem
lehet a maga politizálásával megosztó a természeténél fogva plurális politikai
ízlést megtestesítő gyülekezetben, valóban megszívlelendő. Véletlenül sem
következik azonban ebből a szóban lévő döntés. A probléma előtti teljes lelki
és intellektuális kollapszus következménye lehetett csak, hogy a zsinati irgumburgum megfogalmazóiban annyi józansága sem maradt,
hogy úgy rendelkezzenek, lelkész csak független képviselőként szerezhet
parlamenti mandátumot.)
Egyesek már
egyházszakadástól tartottak a kálvinista felekezetnél. Nem kell félniük, és ne
is reménykedjenek. (Tegyük hozzá, egy ilyen fejlemény rejtene magában annyi
eredményt is, mint veszteséget.) A MRE
tagjai és klerikusainak többsége az államágazati és/vagy langymeleg népegyházi
kereszténység híve. Ahonnan jön a pénz, ahol a legkisebb konfliktussal és a
legkönnyebben lehet működtetni az individuális üdvipart, ahol a legcsekélyebb a
veszélye a pogány beidegződések megkérdőjelezésének, ott van az ő szíve. És még
valami. Az Üdv-kormány mindezt tudja és épít is rá. Nem utolsó sorban azoknak a
kiváló tanácsnokainak köszönhetően, akik valamikori álmaikat, a keresztény
identitásról és annak revolucioner dinamikájáról
vallott felfogásukat pártpolitikai árucikké konvertálták, s most buzgón
ténykednek egyházuk politikai szatellizálásán, a
kényes egyensúlyú FIDESZ-MIÉP tejútra terelésén.
Majsai Tamás
református lelkész, theológiai tanár
Megjelent:
Magyar
Narancs, XIII. évf. 49. szám, 2001. december 6.
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/kereses/eredmenyek