A fordított kereszt evangélistái

Az ország politikusainak és választóinak autodestruktív szerencsétlenkedése folytán ütemesen izmosodik a magyar politika és közélet terrénumán a náci-fasiszta időket evokáló tömörülés, a MIÉP. A társaság szellemi kalandorai tanultak rokon világszemléletű elődeik hibáiból. Mozgósító retorikájukban nemcsak kerülni igyekeznek az újsütetű, kipróbálatlan szólamokat (már ti. azok kontraproduktív mértékű forgalmazását), de egyenesen arra vettek irányt, hogy a világlátásuk szerves elemét képező tőről metszett pogányságot és törzsi barbáregoizmust a tradicionális keresztény kultúra verbálkenetével bevonva prelegálják. (Felismerésük több persze, mint egyedi teljesítmény. A kormányrudat ma kézben tartó koalíció „nyelvpolitikai” zsonglőrködése ugyanezt a szakrállegitimációs gyakorlatot követi. Valljuk, be nem minden siker nélkül.) Keresztény csuklyába bújtatva hirdetik hát a Magyar Istentelenség és Pogányság MIÉP pártjának hívei nap mint nap, óráról órára egyetlen gondolati tömbre hajazó eszméiket (soraikban és holdudvarukban egyébként néhány kunpáteri örökséggel büszkélkedhető klerikussal, köztük egy református püspökkel és Budapest egyik legjelentősebb gyülekezetének papjává avanzsált református lelkésszel), a kereszténység alapelveit megcsúfoló xenofóbiát, xenonárcizmust és eugenetikát, s mindenekelőtt az ezek fókuszában álló istentelen zsidógyűlöletet.

És meglehet, paranoiás szüleményeik nem lankadó repetálása közben, a törzsökös libidót elsődleges megigéző antiszemitizmus legvadabb megnyilvánulásai láttán már hajlanánk arra, hogy újat, többet, további meghökkentőt ezek az urak aligha mondhatnak nekünk, ne ámítsuk magunkat. Egy-egy tolvajkodó kőbaltás eszmét nem annyira primőr gondolati frissessége tüntet ki, mint inkább indoktrinációs eszközkészletének minden képzeletet túlszárnyaló életereje. Aktuális példa erre a párt elnökségének legújabb tiltakozó nyilatkozata (ld. Magyar Fórum 2000. március 1.), amelyhez az szolgált apropóul, hogy az április 16-ára szituált iskolai Holocaust-emléknap éppenesen húsvét másodnapjára esik.

Hogy a határtalan természetű antiszemita tárgylibidónak éppen kalendarikus kalandozásra támadt kedve, abban persze közrejátszott a feladat vágyat delejező populáris egyszerűsége is. Végy fél mondatot a 2000/2001-es tanév rendjéről szóló 9/2000. OM-rendeletnek az iskolai ünnepeket felsoroló passzusából, majd végy hozzá egy naptári időpontot, a kettőt tedd egymás mellé, s máris megvan az alapanyag egy premodern szabályok szerint felépítendő politikai pornográfiához. Hogy a szóban lévő rendelet közöl még egyebet is? Mondjuk azt, hogy az emléknapot „tanórai foglalkozás keretében” kell lebonyolítani, hogy a megemlékezés csak a középiskolák és szakiskolák diákjaira vonatkozik, valamint azt, hogy a tavaszi szünetet 2001. április 11-17-e közötti időszakra jelölte ki a miniszter? Hogy tehát a reprehendált megemlékezésre legkorábban április 18-án kerülhet sor? Ugyan már! Méltó lenne-e a Célhoz, az istenadta Célhoz (éljen Szálasi, a nemzet mártírrá vált hű fia!) ilyen csip-csup apróságokkal pöszmötölni? A Cél csak a Célt ismeri, no és persze a végidők kombattánsainak lelki üdvét, akiket megillet, hogy nem-hiábavaló éltük minden perce a teljesség gyönyörét ízlelgető eschatológiai ittasságban tobzódjék. Ha kell, akár oly’ módon is, hogy a világtörténeti tabló hirtelen hittanórai emlékfoszlányok szürreális kollázsává válik, amelyen ott kószálnak bárányok és farkasok társaságában azok a kisfiúk, akiknek szájából immár soha nem tud távozni a neo-náci attitűdjüket tápláló bolsevik lupustej jó íze, ama idők varázsa, amikor egyes üdvtörténeti ünnepek másodnapját még munkanappá tették.

A pléróma, a teljesség lényegéhez tartozik azonban az is, hogy kimeríthetetlen. Hogy eschatológikus színpadán tobzódva válthatják egymást a célsíkok. A Cél igézetének fókuszában így kínálja magát máris egyik másik öröm. Egy nagy igazság, egy régóta vágyott, egy e hazában fél évszázada politikai tényezőtől el nem hangzott mondat kimondása. Annak kijelentése (revelálása), hogy teljes szívvel és lélekkel magunkénak valljuk a világtörténelem legbitangabb vallási gondolatát, a zsidók krisztus-és istengyilkosságáról forgalmazott galád rögeszmét: „Visszásnak tűnik számunkra az is, hogy a holocaustemlékezéseket húsvéthétfőre tervezik. A húsvét mindkét napja keresztény és keresztyén ünnep, ekkor mi keresztények, a zsidók által megfeszített Krisztusra [kiemelés: MT] és az ő feltámadására emlékezünk.” (A magisztrális tettet presze elő is kell készíteni. Felvezetőként mi sem alkalmasabb erre, mint egy kis antiszemitizmussal pácolt Péter és Pál gazdai duzzogás a nemzeti madárfüttyért, most éppen az ellen, hogy Izraelben posztgraduális oktatást szerveznek a „magyar” szellemű pedagógusok számára a Holocaust-oktatás tárgykörében.) Már csak kis kurjongatás a tejnek eledelével táplálkozókra tekintettel arról (hiszen vannak itt ébresztendő és ébredésben lévő magyarok is), hogy „a húsvétba való igen durva behatolással ezeréves kereszténységünkbe akarnak egyesek beleavatkozni, a lelkekben akarnak bizonytalanságot és felfordulást kelteni”, és derűsen zakatol a nagy mű. Kereszténység címszó alatt lelkesen vidámkodhatnak elő a legsötétebb ösztönök. Kereszténység immár ismét mindaz, ami a kereszténység szégyene lett, ami e vallás értékeinek évezredes pervertálódása során úgy vált salakká, hogy előbb hamut, pernyét és füstöt gyártott az emberből. Kereszténység immár ismét a kadáverpolitika, annak a barbár Atlantisznak az elevációja, melynek alámerüléséhez a Biblia istenének választott népéhez tartozó hat millió ember infernális halála szükségeltetett. Kereszténység immár ismét mindaz az istentelenség, amelynek humanizálásán, energetikai előjelének átállításán fél évszázada szorgoskodik a civilizált világ (elvileg e sorba tartozik, minden átabotaságával együtt, a Holocaust-emléknap gondolata is), keresztények és nem keresztények.

A Magyar Istentelenség és Paganizmus MIÉP-pártja azonban a feje tetejére állított kereszt logikájával viszonyul a kereszténységhez. Amit e vallás reprezentáns tényezői (theológusok, szakrális személyek, zsinatok, köztük maga a római pápa, a II. Vatikáni Zsinat, ökumenikus protestáns világgyűlések) hitvallásként és történelmi, vagy theológiai igazságként tusakodnak meg, azt ők ellentétes előjellel látják el. Ha a keresztet a maga golgotai pozíciójában ismerők azt állítják, hogy a zsidók nem feszítették meg Jézust (már csak azért sem, mert a zsidók soha senkit nem feszítettek meg!), akkor a fordított állású keresztre tekintők ennek ellenkezőjét harsogják. Ha előbbiek azt hirdetik, hogy a zsidók per definitionem nem lehetnek felelősek Jézus haláláért, mert azt Ő Atyjának a bűnös emberiség üdvözítését kívánó akaratából szenvedte el (Gerhard Pálnak, a XVII. sz.-i protestantizmus énekköltőjének utolérhetetlen fogalmazásában: „Mind, ami kín s ütés ért / Magam hoztam Reád; / Uram, e szenvedésért / Lelkemben ég a vád. / Feddő szót érdemelve / Itt állok én, szegény, / S kérlek, lelked kegyelme / Sugározzék felém.”), akkor a fordított kereszt hívei a zsidókra mutogatnak, fesztelenül gyalázva Isten megváltói szeretetének keresztények számára drága igéit. Ha az álló keresztre figyelő theológiai lelkiismeret azt vallja, hogy a Jézus-theológia el nem fogadásával és a népek előtti szabaddá tételével a zsidók társmegváltói szerepet vállaltak magukra abban, hogy az Izrael közösségétől addig távollévők (pl. a pogány magyarok) integrálódhassanak a Mindenható Istennek zsidókkal kötött szövetségéhez, akkor a fordított kereszt hívei a magyarok istene által kreált autochton nacionális kereszténység ostobaságairól fecsegnek. Ha az álló kereszt népe szégyelli magát két évezred antiszemista nyelvezetéért, papjainak zsidók ellen uszító homíliái, püspökeinek zsidótörvényeket támogató felsőházi beszédei miatt, amelyek együttesen nem elhanyagolható tényezői voltak a bibliai Isten választott népe elleni pogány lázadásnak, akkor a fordított kereszt hívei bűntudatkeltésről beszélnek. Ha az álló kereszt népe szabadulni próbál e lázadás genezisében álló szörnyű tehertől, a zsidókat Krisztus-gyilkossággal vád alá helyező és theológiailag egyértelműen bűnös gondolattól, akkor a fordított kereszt hívei a Sátán sugallatának tüntetik fel ezt az igyekezetet. Ha az álló kereszt népe pironkodik amiatt, hogy a bűnök bocsánatát és az élet párti Isten jóságát hirdető húsvéti feltámadás örömüzenete még egy hétnyi időre sem tudta a Krisztus követés útjára csábítani a keresztény „magyar szívet”, mert hiszen az 1944-es év húsvét első napja után pontosan hét nappal, április 16-án megkezdődött a magyar zsidók deportálását előkészítő gettóssítás (és ne felejtsük, az egész akcióban buzgón közreműködő, azt kivitelező kormánytagok, közigazgatási és csendőri elemek mind megkeresztelt, rendszeresen áldozó és úrvacsorázó keresztények voltak!), akkor a fordított kereszt hívei zsidó deicídiumot (istengyilkosságot) harsogva tiltakoznak ellene, hogy e dátum félévszázad múltán mentális tisztulást célzó, szimbolikus jelentőségű emléknappá váljon.

Ha van emléknap, amely finom arányokkal, a tapintat pedagógiai lelkületét is érvényesítve van „kitalálva”, akkor az (disszonanciái ellenére is) éppen a Holokaust-emléknap. Helyét a magyar történelem e tekintetben mérföldkövet jelentő dátuma jelöli ki. (Avatottabb megoldás július 12-e lehetett volna csak, az a nap, amelyen az első hivatalos irat megszületett a „nemzeti és magyar” Bárdossy-kormányzat által minden befolyástól mentesen – sőt, német részről komoly ellenkezésbe ütköző módon – végrehajtott 1941-es, első magyar zsidódeportálásról). Amennyiben pedig a megemlékezés időpontja egybe esnők valamely más ünneppel, akkor az esedékes iskolai szünidő automatikusan mozgó emléknappá teszi (mint az adott esetben is).

Mindez persze nem érintheti azt, hogy keresztény theológiai szempontból a leginkább kívánatos az lenne, ha a Holocaust-emléknap – mondjuk egyházi döntés eredményeként – kötötten is Húsvét első napjára esnék. E megoldás jó lehetőséget kínálna a keresztények számára arra, hogy csendességet tartsanak és elmeditáljanak azon, mekkora ellentmondás is feszül a Szentséges Isten javukat kereső akarata és az Ő népe elleni tisztátalan gondolatok között, s végiggondolják, hogy exisztenciájukat, identitásukat illetően minden más közösségnél esszenciálisabb szálakkal kötődnek a zsidókhoz. Az Auschwitz ellenében és után létrejött Izrael államának példája pedig kézenfekvő paradigmáját is kínálhatná számukra e napon, a feltámadás ünnepén arra, hogy mit jelent Istennél az „élet a halálból” ígérete.

Az, ami a MIÉP berkeiben zajlik, az ismert tények alapján természetesen nem függetleníthető a kormányzat és a kormánypárt közéleti filozófiájától, szélsőjobbal ápolt politikai flörtjétől. A Holocaust-emléknap, és a benne objektíven kifejezésre jutó nemes törekvések meggyalázásra irányuló pártpogánykodás például több szálon kapcsolódik ahhoz a gyarló szellemiséghez, ahogyan a hatalmon lévő koalíció viseltetik a kereszténység szívét-lelkét jelentő zsidó tradíció, és a zsidó kisebbséget érintő vitális ügyek iránt. Eminenciás kormánypolgáraink e gyarlóság jegyében élesztgetik egyik oldalon a zsidókérdés úgynevezett fontosságának tudatát (amely alatt e honban mindenki azt és akként érti, minden szépítgető retorikai palinódia ellenére is, amit a szintúgy nem minden kormánytámogatást nélkülöző módon ugyancsak élesztgetés alatt álló Horthy-fasizmus idején értettek alatta), vagy éppen tüntettetik ki Köztársasági elnök urammal a tiszaeszlári vérvád-kötetet a Holocaust idején kiadó Püski Sándort, és illesztenek be a másik oldalon – a „nyelvpolitikai” rafinéria elegáns cseleként (és egyesek tiszteletre méltó jószándékával visszaélve) – kötelező Holocaust-emléknapot az iskolai kalendáriumba. Ugye ismerős? Ha azt akarod, hogy valami ne működjék, hozz létre bizottságot, tedd ünneppé, összegezhető a történelmileg gazdagon dokumentált recept lényege (ld. április 4-e, május 1-e, november 7-e ismert ünneptörténeti sorsát). Hogy a projekt milyen sikerre is számíthat, ahhoz elég elbeszélgetni a pedagógustársadalom képviselőivel, akiknek zöme olyan történelmi és katechetikai tankönyveken szocializálódott, amelyek a Soáról szinte semmit sem közvetítettek, s olyan történelemórákon edukálódott, amelyeken e tragédiáról szólni vagy nem volt lehetséges (esetleg tanácsos), avagy olyanok hallgattak róla, akiknek némaságát nem ritkán ugyanaz a szellem vezérelte, amellyel ma kormányközelben politizálnak, netalán történelmi tankönyveket, alaptanterveket fabrikálnak, avagy éppen a különféle „emléknap”-ok sandaságokban fogant gondolatait agyalják ki. S mielőtt túl gyorsan hiányolnánk e helyzetrajzból a bona fide máskülönben nemes komponensét, gondoljunk egy röpke pillanatra a „kommunista diktatúrák áldozatainak” a Parlament üléstermébe is befogadott emléknapjára (amely nap ötlete mellesleg a Holocaust-emléknap kormánypárti „ellentételezéseként” született meg), s arra, hogy az emlékezés során mérvadó közéleti tényezők szavai miként konnotálták a zsidó és nem zsidó fájdalmak túlontúl is ismert logikát követő elkülöníthetőségének gondolatát. Lényegileg azt, hogy van egyfelől emléknapja a zsidó fájdalmaknak, ez lenne a Holocaust-emléknap, amelyhez értelemszerűen a társadalom nagyobb többségének vajmi kevés köze van, és van másodszor emléknapja azoknak a fájdalmaknak, amelyeket a társadalom többsége szenvedett el a „kommunista diktatúráik”-tól (e plurális maga is megérne egy misét!), s amelyhez pedig a zsidóknak van igen kevés, jobbára semmi közük. Utóbbit tekintve mindenekelőtt azért, mert az „árja” lakosság igazi fájdalma – a keresztény közízlés nagyobb dicsőségére! – már a fasiszta diktatúra alatt is más volt (s miért is lenne most más!), mint a Holocaust, s nem utolsó sorban azért, mert a zsidóknak a bolsevista „diktatúrákért” viselt felelősségéről napjainkban egyre szélesebb körben grasszáló történelmi folklór szinte automatikusan rekeszti is ki e „diktatúrák” un. valódi áldozatainak, alias a NEMZET köréből a zsidó kollektivumot. (Ez a nézet 60 évvel ezelőtt kevésbé ünnepélyes keretek között, ám akkor is parlamenti közreműködéssel öltött testet. A munkaszolgálat intézményét megteremtő honvédelmi törvény formájában.)

A Holocaust-emléknappal űzött arcpirító játék igazi tükre mindazonáltal az, hogy a kormányzat képviselőitől nem csak tiszta szót nem hallunk a Parlamentben egykor zsidótörvényeket követelő antiszemiták szemeink előtt életre kelt múmiáinak a magyar közéletet szennyező tevékenységéről, köztük a zsidók istengyilkosságát hirdető impietászáról, de arról sem, hogy – officiálisan hangoztatott értékrendjük talajáról – jól érzik-e magukat vitéz kormányzó uraimék az emberiség szégyenévé lett zsidóellenességet zászlajára tűző párt tagjaival egy házban. Sőt azt vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy e párt az egyik legmegbízhatóbb gyakorlati szövetségesük a politikai matematika logikájának érvényesítésében és országháborító offenzívájukban.

Megjelent:

Magyar Narancs, (XIII/12.) 2001. március 22.

Korrigenda:

Többen is figyelmeztettek, hogy a Magyar Narancs 2000. március 22-i számában megjelent A fordított kereszt evangélistái című írásomba ténybeli pontatlanság csúszott be. A magyar zsidók tömeges deportálása ugyanis nem 1944. április 16-án, hanem május 15-én kezdődött. Felszínesen fogalmaztam. A Lap Olvasóitól elnézést kérek. Nem mentségül, pusztán a tárgyilagosság végett említem meg, hogy az „április 16-án” kezdődő deportálásra – az emléknap szempontrendszerének hatása alatt – abban a szimbolikus értelemben utaltam, hogy a deportálást előkészítő és az e napon (egyes adatok szerint 15-én) kezdődő (kárpátaljai) gettósítás a Soáh magyarországi eseményeinek ama kruciális pillanatát jelenti, ahonnan a fejlemények belső logikája törvényszerűen vezetett a megsemmisítő táborokba indított szerelvényekhez, s amelybe tehát szinte minden bele is sűrüsödik abból, ami a magyar zsidókkal e drámai évben a továbbiakban történt. Majsai Tamás

Megjelent: Magyar Narancs, (XIII/13.) 2001. március 29.