Heródesek
járták be Magyarországot
A közgyalázkodás Vasárnapi Újság fedőnevű műsorfolyama
állítólag azon meditált (lásd Seres László december 8-i írását a
Népszabadságban), hogy „vajon kinek az érzékenységét” sérthetik a Jobbik által
felállított karácsonyi fakardok. A kérdésre, éppúgy, mint a közkeresztény
szégyent jelentő keresztszurkálási majomparádé tényére,
néhány újságírói felhorkanástól eltekintve, nem született válasz. Pedig vártuk.
Vártuk és reméltük mindenekelőtt a keresztet theológiai-kultuszi
önreprezentációjában kitüntető figyelemben részesítő római katolikus egyház
képviselőitől, és vártuk legalább ennyire a kereszttel való hadonászás
történelmi kalandorságát sokféleképpen megszenvedő protestáns egyházak részéről.
A lelkek és erkölcsök karbantartásának óriási költségvetési ráfordítással
működtetett szerelőcsarnokaiban azonban – egy-két pro és kontra kivételtől
eltekintve – ez alkalommal is csend honolt. (Egyébként éljen a saját
tehetségéből megélni képtelen, és ilyeténképpen a klérus érzékenységétől
rettegő szoclib koalíció impotenciája!) Kinél ezért,
kinél azért telt meg a gatyi. A keresztény vértanúk
emlékeiből jól jövedelmező sarzsik birtokosainak álláspontjában a közös nevezőt
a félelem jelentette. Egy részüknél (ők vannak kisebbségben) az elutasító
vélemény miatt rájuk váró közundor rettenete, a bázissal való bensőséges
egyetértés plattformján álló, töbségi
helyeslőknél pedig az európai stílusú nyilvánosságtól várható megvetés volt –
még most egyelőre! – a beszédfrász kiváltója. (Veres András püspöki kari titkár
ennek megfelelően annyit jelzett, hogy neki elvi kifogása nincs ugyan a köztéri
krisztuskufárság ellen, de megjegyezné, „nem a kereszt illik leginkább a
karácsonyhoz”.) Nyílt kritikai álláspontot expressis verbis tudomásom szerint egyedül Farkas János katolikus
esperes fogalmazott meg. (Lásd Magyar Hírlap, 2003, december 6-7.) Érdemes
lenne megtudni, hogy katolikus prímás érsekünk, református zsinati elnökünk,
evangélikus püspökelnökünk, több tucatnyi gyalogpüspökünk, esperesünk, valamint
további ilyen-olyan egyházvezetőink, a lelkészkedő papok vajon melyik
kategóriába sorolják magukat? (Arról szó sem lehet, hogy a félelem forrása az
újkeresztes hordák lettek volna. Ahhoz ezek a fiúcskák ma még túlontúl hátulgombolósak.
Ámbár emlékezzünk Bergmanra és Kígyótojás-ára!)
Az egykor orrdőlésszögi
szakértőként elhíresült jobbikoldali Gyulai Endre püspök mindenesetre jelezte,
ő bizony dögös hitvalló lenne, és a helyi képviselőtestület ellenzése mellett
is felszenteli a Makón meredező akasztófát. Sőt, külön nyilatkozatban azt is
kívánatosnak látta közölni (lásd Magyar Demokrata, 2003. december 11.), hogy ha
az önkormányzatokat itt-ott politikai megfontolás motíválta
volna a fakardbökdösők akadályozásában, a következő választásnál majd lecsap
rájuk Isten ostora. („Közbejött más kötelezettsége miatt” gondolatait a
nagyméltóságú úrnak végül is nem állt módjában személyesen tolmácsolni.
Üzenetét az egykor jobb napokat látott magyarországi ferencesek szegedi
rendházfőnöke, Zatykó László úr olvasta fel. Makó
plébánosa, Katona Pál, aki egyszersmind önkormányzati képviselői is,
„törvénytisztelő ember lévén” csak a szertartáson való jelenlétével kívánta
kifejezni a civil közösség véleménye iránti undorát. Lásd Dél-Magyarország,
2003. december 8.) Hogy pedig a viharsarki ökumené se
legyen üres frázis, Ribár János orosházi evangélikus
lelkész a gyülekezeti szittyakürtben sirdogált vagy
három kolumnányit a felett, ha ismét tüzet fogna az
országban a taxis-blokád utáni időszak egyetlen szabadságharcos gondolata, a
keresztdöntögető szellem. (Orosházi Harangszó. 2003/advent-karácsony.)
Hogy a fakardokkal valami nincs rendjén, azt többen is
sejtették. Némelyek azt nehezményezték, hogy az új idők keresztes lovagjai,
ezer évvel korábbi elődeikhez hasonlóan, az isteni szeretetről vallott hit
jelképét használják fel perverz világképük, a társadalmat „jobbik” és
„rosszabbik” kategóriákra osztó felfogásuk legitimálására. Mások úgy vélték,
hogy egy neofita mozgalom reflektofénygondjaival
állunk szemben, amelynek enyhítéséhez a társaság gátlás nélkül uzurpál tőle per definitionem
idegen értékeket is. A keresztkedés leglényegesebb
komponenséről azonban, az akció ravaszul burkolt zsidóellenes tartalmáról –
amiről a pesti flaszteren majdnem mindenki tudott – szinte csak a jobboldali
orgánumok ejtettek bővebben is szót (a Jobbikhoz való politikai viszony konkurenciális szempontjainak megfelelő tálalásban).
Ezekből megtudhattuk, hogy a szenteskedő malackodás nemzetüdvtörténeti
célja valóban az volt, hogy ahol lehet, kedvét szegjék a főváros egyes helyein
(az adventi-karácsonyi időszakra eső) hanuka
alkalmával pár éve rendszeresen menórát állító zsidó orthodoxoknak, de legalábbis vásári ellenpólust képezzenek
a nem szeretem vallás hiveinek nyilvánosságot kereső
buzgóságával szemben.
A pártpolitikai tevékenységüket vallási pótszerként is
megélő szemtelenkedőket, a politikai katolicizmus funkcionális tolakodóit (lásd
az Új Ember 2003. december 7-i lelkendező írását a jobbikos
akcióért) természetesen nem zavarta, hogy a hanuka
ünnepnek liturgiatörténetileg szerves része a lámpagyújtás, mialatt a
keresztények karácsonykor nem kereszttel, hanem – évezredes tradíciójuknak
megfelelően – jászollal, vagy más bethlehemi
szimbólumokkal szokták kifejezésre juttatni ünnepi érzéseiket. A jobbikos testvéreket egy dolog érdekelte: bizonyos
(fájdalom, nem jelentéktelen) jobboldali réteg legsötétebb ösztöneit megcélozva
javítani szimpátiaindexüket a „zsidóügyben” kényszerűen elbizonytalanodó Fidesz
rovására. A tartüfféria remekül kigondolt logikai
csapdájában a vallás- és felekezeti egyenjogúság érvrendszere legitimálta a
vallás- és felekezeti egyenjogúság elleni nyílt támadást. Kieszelői már előre
jót derülhettek azon, miként fogják majd a büdzsidek
meg a büdzsidbérencek (a jeles liberálisok) kényszerű
hallgatással szemlélni a kiszorítósdit. És lőn. Az
ügyet tárgyaló „ballib” sajtó a történtek zsidó vontkozását nyílt felvetésben szinte alig érintette, az utóbban komoly tiltakozási gyakorlatra szert tett hitközség
pedig mukkanni sem mert. (Még jó, hogy nem képviseltette magát ökumenikus
ministránsként Zatykó és egyéb atyák mellett.)
A vallásháborús szándékra nemcsak a kósza pletykák és
a jobboldali interpretációk utalnak, hanem a fakardok tövéhez biggyesztett jobbikos csasztuska is. E szerint az akció célja a
karácsony értelmén való elgondolkozás elősegítése lett volna. Az
ünnepfilozófiai meditációra azonban egy másfél voltos elemtől gőgicsélő
kaucsukbaba is alkalmasabb lett volna, mint a nagypénteki gyilkossághoz
használt kivégzőeszköz. Ahhoz természetesen nincs semmi hozzáfűzni való, hogy a
Jobbik elnökének lelki világát (tudhattuk meg tőle magától) jobban megragadja a
kereszt monumentalitása, mint a bethlehemi gyermek
esendősége. (Így voltak ezzel a római legionáriusok is.) Saját kertjében
például állíthat (keresztény stílmagyarul szólva)
akár égig érő paszulykeresztet is. Problematikussá válnak viszont elnök bajtárs
szubjektív érzelmei közéleti megnyilvánulásként. Kivált, ha személyében
egyszersmind a hanukalámpát támadó párt vezetője is.
Történelmi emlékeink túlontúl élénkek még a monumentalitások és kivégzőeszközök
iránt vonzódó mozgalmakról. Gyanúnkat az sem oszlatja el, hogy a Jobbik magát a
keresztény értékek képviselőjének proklamálja. Hiszen ha valóban így gondolják
is, attól még pontosan tudjuk, hogy a keresztes háborúk filozófiájában konstituálódó kereszténykedés, a
keresztet nem az isteni szeretet és megalázkodás jelképeként ismerő álkeresztény hőbörgés, a bethlehemi
gyermeket – a nagypénteki brutalitást prefiguráló
agresszió jelképével – (monumentalitásvággyal)
zárójelbe helyező kegyesség oly távol van a krisztianizmus
alapgondolatától, mint Heródes Bethlehemtől. És ekkor
nem szóltunk még a pimaszul lebökött fakardok zsigeri szinten tenyésző gonosz
üzenetéről. Arról a theológiailag és történelmileg
egyaránt abszurd gondolatról, hogy Jézus haláláért a zsidók lennének felelősök,
s hogy ilyen módon a keresztényeknek a bethlehemi
gyermekhez csak a zsidóktól elválasztó értelemben, a kereszt áthidalhatatlan
szakadékának közbeékelésével van közük. (Messzire vezetne, de érdekes
adalékként hadd utaljunk itt az M2-ön karácsonyt
megelőző napokban Jézus életéről folytatott beszélgetésre. A tárgyi
dilettantizmussal dúsan tarkított adásban a fakardállítást intézményes
lapítással is támogató római katolikus egyház Pázmány Péter Egyetemének
Jogtudományi Intézetét vezető Zlinszky János
alkotmánybíró úr – akinek „tudósi” mondatai a bibliaórai bizonyságtétel és a
szakmai célú okfejtés ritkán hallható zagyváját produkálták – úgy vélekedett,
hogy a zsidók nem menthetőek fel Jézus halálában való bűnrészesség vádja alól:
„Nekem meggyőződésem az, hogy emberi oldalról nézve itt nincsenek
előrerendeltségek, a szabad akarata az akkori zsidóságnak éppúgy megvolt a
Jézus elfogadása melletti lehetőségre, mint arra, hogy elvesse.”)
Ám felejtsük el a Magyar Istentelenség Pártjának
babérjaira törő jobbikos néptribunokat. Az igazi
kérdés végül is nem az, hogy ők mit tesznek és miként gondolkodnak, hanem hogy
mit nem tesznek a politikai térben zsidó-keresztény értékközösségről papoló,
zsidó-keresztény dialógusokon pöffeszkedő keresztény egyházak és
reprezentánsaik. Például az, hogy hallgatásukkal miért értenek egyet e
békétlenkedőknek azzal a sanda hipotézisével, hogy a hanukalámpa
köztéri megjelenésével a zsidó közösség arányosítás után kiáltó előnyökre tesz
szert a „többségi vallással” (mi a fene is ez?) szemben? („Hála és köszönet
mindazok nevében is, akiknek fontos az, hogy Magyarországon ne csak egyes
hitéleti közösségeknek legyen szabadsága jelképeit felállítani, de a többségi
vallás követőit se korlátozzák ebben” – írja Gyulai Endre püspökhöz címzett
nyílt levelében a bennsőséges barát, Lovas István
szélsőjobboldali publicista. Magyar Demokrata, 2003. december 11.). Mi az a
belső fék, amely megakadályozza egyházi képviselőinket annak megfogalmazásában,
hogy fundamentális különbség van a között, amidőn egy minoritásban lévő vallási
irányzat couleur locale-t
jelentő kegyességi frakciója (a haszidok, akikről a
magyar társadalom szégyenletes módon semmit sem tud) állít fel egy vallási
jelképet (és szervez köré nap mint nap bensőséges hangulatú
istentiszteleteket), és a között, amidőn ugyanezt egy politikai párt teszi, a
Szentséges önmegalázó formában megnyilvánuló szeretetének parazita heródiánusaként, vámszedőjeként. Mi akadályozza meg derék
közpapjainkat annak észlelésében, hogy ellentétben az elnyomáselmélettel,
adventi időszakban például a sarki fűszerestől kezdve a főváros főutcáinak
feldíszítéséig minden a „többségi vallásra” emlékeztet; hogy vallásföldrajzi
szempontból Budapest, de különösen a vidéki városok és települések kultikus
épületei, jó ideje pedig már a profán színterek is szinte kizárólag a
kereszténység vallási és ünnepi szimbólumait viselik. Mi akadályozza meg őket
annak bűnbánattal való számbavételében, hogy ebben az országban alig van ma már
zsinagóga, amelyik a keresztények számára is szent kőtáblákkal és a számukra is
szent jeruzsálami templomban őrzött menóra ornamentikus elemeivel
jelezné egy-egy zsidó közösség létét. Mi akadályozza meg őket a feletti
örömükben, hogy Magyarországon legalább részben magára talál az a közösség,
amelynek tagjait fél évszázaddal ezelőtt a többségi keresztény közeg heródesi
indulatok fűtötte közreműködésével pusztulásra ítélték? (Az 1944-ben elmenekült
utolsó orthodox főkántor például Kanadából érkezett
az ünnepségre.) Mi akadályozza meg őket annak a világos felismerésében, hogy a hanukalámpát állító tevékenység az üdvözlendő élet jele,
míg a fakardkihelyezési ripacskodásban a Názáreti
szenvedésének jelképéből, a keresztény hitből és lelkiségből csúnya gúnyt űző,
azt egyszerű közbrutalitássá degradáló haszonlesés, ha tetszik, a Názáreti
Jézus vallásának elutasítására irányuló indulatok pogány tüzei égnek. Mi
akadályozza meg őket abban, hogy átlássanak a szitán, és félelemmel attól, hogy
megszomorodik bennük a Szentlélek, ignorálják a politikai jobboldalnak a
keresztény egyházak, keresztény értékek, keresztény ünnepek védelmében cipollai ragályként terjedő magakelletését (azt a bizonyos
– © Orbán Viktor – halálos ölelést).
Mi akadályozza meg őket abban, hogy kárhoztassák e
közmételyező aljasságot, és ha kell, hitvalló eleikre, protestáló őseikre
gondolva szólítsanak fel a heródesi lelkületet tolmácsoló – keresztény theológiai tartalmat teljességgel nélkülöző – fakardok
kigyomlálására és szemétre vetésére; vagy ha tetszik, a 12. századi patarénus vagánsok némileg ökonómusabb hagyatékának felújítására, és javasolják e
faragványokat szalonnasütő lapátként használni a közelgő farsang alkalmával.
Vízkereszt ünnepén (hírek szerint addig meredeznek e
tákolmányok) a jobbik Magyarország keresztényei emlékezzenek a bethlehemi Gyermekre és az Ő igéire.
P.s.: Frissen vett hírek szerint Erdő Péter esztergomi
prímás és az egész politikai jobboldal magához tért. Félreérthetetlen
egyértelműséggel tudatták, figyelik ám ők a közélet disszonáns eseményeit, és
képesek is rá, hogy véleményt alkossanak róluk – ti., ha akarnak. Létező
lelkiismeretüket a Tilos Rádió egyik annál-is-nagyobbat
mondani próbáló Háry Jánosa ugratta ki a száz éves sűrűségűnek tűnő bozót
fogságából. (Valószínűbb azonban, hogy a kis huncut mindig is a szélen
tartózkodott, de valami miatt most hömpölygött csak ki a téli verőfényre.) Miles gloriosus-unk december
24-én arról beszélt, hogy ő bizony kiírtaná az összes
keresztényt. Polgárpukkasztó vígkedvében persze arról is elmélkedhetett volna,
hogy az elsózott halászlétől szörnyű katlant érezve gyomrában, legszívesebben a
világ összes vizét elinná. Mint Erdő Péter és hangoskodó társutasai is pontosan
tudják, mindkét optátum, vagy fenyegetés
veszélyessége, félelmet keltő, felkavaró jellege egyaránt zéró értékű. A tilosos bornírtság legsúlyosabb esetben sem több egy
kapatos ember trágárkodásánál, bizonyos személyes kínok, netalán súlyos
neurózis, vagy beteges exhibicionizmus ventilálásánál. (Hasonló hősterápiában
részelteti magát Istent és embert gyalázó gátlástalan káromkodásával nap mint
nap a polgári keresztény középosztály igen jelentős hányada is.) Sem a prímás
úr, sem a vele együtt felszisszenők nem gondolhatják komolyan, hogy a zsidók,
cigányok, homoszexuálisok, bármely más nemzetiségi, vallási, életmódbeli vagy
szociális kisebbség elleni előítéletnek kifejezést adó verbális támadás egy
nevezőre lenne hozható egy kótyagos köztrágár senki
(különösen mérvadó csoportérdekek) által komolyan nem vett marhaságával (a
szöveget lásd: Magyar Nemzet, 2003. december 27.). Némi parafrázissal: Ha
ketten mondják ugyanazt, az attól még nem ugyanaz. Párhuzamba állíthatóak-e
például a gázkamrában megtizedelt zsidókat (túlélőket, utódokat) sértő
kijelentések, vagy a mindennapokban is tapasztalható antiszemitizmust
dinamizáló megnyilatkozások és egy olyan, egészében véve is nyilvánvaló
zagyvaság, amelyet annak gazdája sem gondol komolyan. Különösen, hogy a
felhorgadás „adresszáltja” (mellesleg egy nyilvánvalóan marginális közönséget
elérő rétegrádió csatornáján keresztül) az a többségi társadalom, kulturális
környezet, amelynek ilyen beszédektől való fenyegetettségét csak komoly
elmekórtani defektus mellett lehet valóságosnak mondani, és persze olyan közbetyárok részéről, akik mostani műfelháborodásukkal a
saját filozófiájukat telítő ordas szellem realitását igyekeznek palástolni. (A
keresztény jelzőt fügefalevélként használó hőbörgők rondasága azonban most sem
fér el a fedezékben. Példaként említhetjük, hogy a káromkodó bocsánatkérését –
amolyan szelíd szemű Krisztus-követőkként – még meghallani sem akarják.) De ha
azonos lenne is a kettő, nem sajátos-e, hogy a politikai taktika világától
állítólag távol lévő prímás úr eleddig egyszer sem látta szükségesnek szavát
hallatni a fokozott theológiai tisztánlátást igénylő közéletetikai alpáriságok esetében (mondjuk az egyháztagság
széles körében népszerű közszolgáló Vasárnapi Újság – versus
a magánrádió minőségében Hyde-parkként működő Tilos
Rádió –, vagy a Templomjáró Viktor Testvér által „tolle,
lege” ajánlott – Hitlert dicsőítő – Magyar Demokrata lélekfertőzésével
kapcsolatban), viszont sebesen a nyilvánosság elé penderül akkor, amikor a
kisdobosok hat pontjának ismerete is bőven elegendő az ügy megítéléséhez, és
amidőn a jobboldal – máskülönben bambán hallgató – hangadói is teljes
csatarendben dőlnek neki a váratlanul ajándékba kapott hecckampánynak.
Majsai
Tamás
keresztény
theológus
Megjelent:
Magyar Narancs, XVI. évf.,
1-2. sz. (2004. január 8.)