Majsai Tamás

Metodizmus az evangéliumi akcionarizmus

és a népegyházi önértelmezés szorítójában

Kedves Testvérek!

Kedves Barátaim!

Tisztelt Gyülekezet!

Egy őszinte beismeréssel – másként fogalmazva: jó hírrel – kezdem. A kiírt címmel, illetve a téma általam eredetileg elképzelt tartalmi elemeinek ismertetésével nem tartom meg előadásomat. Az ok egyszerű. A munkacímként megadott tárgy kifejtése olyan elemzést igényelne, amely egészében véve valószínűleg nem felelne meg az ünnepi alkalom megkívánta formai követelményeknek.

A választott tematika esetében elsősorban azzal foglalkoztam volna, hogy egybevetem egymással a metodizmus genezisének karizmatikus szabadságban fogant, mondhatnánk lelki (nem lélektani!) hátterű furcsaságokkal tarkított jelenségvilágát és azokat a jellemzőket, amelyek ma karakterizálják a metodista egyháziasságot, különös tekintettel az intézményesült működési formákra és a jobbára etikai kicsengésű kegyességi praxisra.

Hogy csak egy példát említsek. Kissé távolról kezdem. A metodizmus létrejöttének századában mintegy társmozgalomként alakult ki Kelet-Európában, de természetesen a metodizmustól függetlenül, a zsidó haszidizmus. Ennek egyik legendája szerint Jiszráél ben Eliézer, aki a meredek sziklák lankáin lakott, a magányosság óráiban a körülette lévő hegycsúcsokra szokott felkapaszkodni, hogy ott időzzön. Egy alkalommal olyan mély révületbe esett, hogy lefelé menet nem vette észre az előtte tátongó szakadékot. A szomszédos hegy azonban, szól a legenda, hirtelen ott termett, szorosan a másikhoz nyomult, és a cadik továbbléphetett. (Lásd: Martin Buber: Haszid történetek I. Budapest: Atlantisz. 1995. 104-105.)

John Wesley (akit Magyarországon előszeretettel neveznek Wesley Jánosnak) 1780. szeptember 2-án, vasárnap a következőket jegyzi fel közismert naplójában: „Dél körül Tauntonban prédikáltam. Azt hiszem kötelességem itt előadni egy dolgot, amelyet a legtöbben a legtúlzóbb rajongásnak fognak minősíteni. De akárhogy fogják is fel, én a kopasz tényt közlöm. Egy órával az után, hogy Tauntont elhagytuk, csézánk egyik lova hirtelen lesántult, de annyira, hogy még a földre sem tudta letenni a lábát. Mivel lehetetlen volt bármilyen emberi segítségre számítanunk, nem maradt más reménység, mint az imádkozás. Lovunk sántasága megszűnt, és éppen úgy tudott járni, mint korábban...”

A napjait, éveit lóháton töltő karizmatikus néhány héttel későbbi bejegyzése felesége halálról szól. Érdemes idézni: „Megérkeztem Londonba, és itt értesültem arról, hogy feleségem hétfőn meghalt. Ma este temették el: de ezt is csak egy-két nappal később tudtam meg.” (Idézeteket lásd: Parókiám az egész világ. Wesley János naplója. Pécs. 1991². 220.)

A metodisták manapság már úgy élnek, mint a nem metodisták: polgári erények képviselőiként, szentségi házasságban, buzgó hazafiakként etc. Ma már a metodisták is TV-ből értesülnek a világ eseményeiről, és nem tartanak lovat, amelynek hátán a helyszínre nyargalva győződnének meg a világ nyomorúságairól, hogy aztán azok gyógyításában tevőlegesen is részt vegyenek. Ma már a metodisták is egyházrendileg, szervezetileg kialakított szabályok sáncai mögött élik mindennapi kegyességi életüket. A világban szertejáró imádságos, bajelűző akcionarizmust pedig meghagyják másoknak.

Mindez jól is van így. A tegnapi manna másnap már nem élvezhető. Autóval, repülővel gyorsabban és messzebbre lehet eljutni, mint lóháton. A nyomorúság elektronikus úton megismerhető gyalázatát hatékonyabban lehet gyógyítani, ha a hírek nyomán felhorkanó imádság gyümölcseként segélyszállítmányokat állítanak össze, és viszik azokat messze tájakra. Jól teszik hát a metodisták, ha bekapcsolják TV-jüket, és látják, hogy a székesfehérvári cigányokat ki akarják költöztetni; jól teszik, ha ennek nyomán nem az esti imádságra gyűlnek össze (dicsérvén magukat, hogy nem olyanok, mint mások, hogy aztán gyorsan mégis olyanokká legyenek), hanem tűzparipáikra pattanva, Wesley gyakorlati problémamegoldását felidézve, élő láncot vonnak a cigányok köré, és aktuális imaórájukat az aktuális problémát centrumba állítva, a baj helyén tartják meg.

A metodisták, pontosabban a magyarországi metodisták testületileg azonban ilyen szerepkörben nem voltak jelen Székesfehérvárott – és még sok más helyütt sem.

A metodisták azonban ne keseredjenek el!

Az ígéret, a prófétai látomás a csontok megelevenedéséről és az álmokat álmodó fiakról és lányokról rájuk is érvényes, és talán soha nem volt olyan aktualitása számukra, mint éppen az EU-csatlakozás erőterében.

Az EU ugyanis számtalan, eleddig nem ismert kihívással fog szolgálni. Meg fogja növelni azoknak a számát, akiknek testies problémakezelési kultúrája miatt megsokszorozódik a Szentlélek ihlette aktív cselekvés iránti éhség és szomjúság.

A metodisták ne keseredjenek el időnap előtt azért sem, sőt inkább tartsák szárazon a Lélek „puskaporát”, olajozzák a Lélek fegyvereit, és nézzenek a Hitnek Fejedelmére. Olyan tradícióik vannak ugyanis, amelyek méltán helyezhetik őket a nem test és vér ellen megvívandó küzdelmek élvonalába.

Mikre gondolok? Mivel tudom Önöket ünnepi jókedvre hangolni? Érzékeltetőül néhány szempontot sorolok fel itt.

1) Magyarország EU-csatlakozását 220 évvel megelőzően, 1784-ben megalakult a világ első olyan keresztény egyháza, amely abban az országban jött létre, az Amerikai Egyesült Államokban, ahol ismeretlen volt a corpus christianum, az állam és az egyház – itt, ebben a pogány országban oly’ annyira kedvelt – szimfóniája. Az első metodista egyház egy olyan modern országban szerveződött meg, amely emancipált volt a keresztény történelmi ideológia kényszerzubbonyától.

A világ, amelyben holnap élni fogunk, az Európai Unio, szintén elutasítani látszik ezt a kényszerzubbonyt. Az Opus Dei-s, vatikáni expanzió támadásait sikerrel visszaverve áll ellent annak, hogy isten neve – áldott legyen az Ő Neve! – bekerüljön az EU alkotmányába. Meg van ugyanis írva, hogy az Istennek a nevét hiába fel ne vedd!

A metodistáknak ebben a világban kell majd bizonyságot tenniük arról, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthatja el őket az istennek szerelmétől”.

2) A metodizmus 18. századi szellemtörténeti kontextusát az a korhangulat profilírozta, amelyben meghatározó volt a korábbi (középkori) évszázadok plauzibilitási, bizalmi struktúráinak válsága. Alapvető kétség, bizonytalanság itatta át a mindennapokat. Ez és a felvilágosodás szellemisége határozta meg a korai metodizmus teológizálását és gyakorlati egyháziasságát.

Korrektori minőségben olvasgatva a héten Wesley igehirdetéseit, érdeklődéssel fedeztem fel a metodizmus „pátriárkájának” korához képest előremutató liberalizmusát. (Tetszenek tudni azt, amit ún. polgári [keresztény] vagy [keresztyén] polgári körökben manapság szitokszóként használnak középkormániás álkeresztények.) A vakbuzgósággal foglalkozó harmincnyolcadik számú prédikációjában például így ír: „Mi lenne, ha látnék egy pápistát, ariánust vagy szociniánust ördögöket űzni? Még őket sem tilthatnám el [e tevékenységtől] anélkül, hogy magamra ne bizonyítanám a vakbuzgóság vádját...” Jó karizmatikusként sejti és/vagy tudja ugyanis, hogy a Lélek fú, ahová akar, és nem tudjuk, honnan jő és hová megy. Az apostoli hithagyomány iránti – szektás, szabadegyházi jelzővel karakterizálható – érdeklődés és az 1689-es angol toleranciaediktumon orientált látás talaján állva még a tőle legtávolabbra lévőkkel szemben is a szeretetben folytatott versengést tartotta a hitbeli önértelmezés alapvető koordinátarendszerének.

A missziói mozgalomként artikulálódó korai metodizmus képviselői úgy látták, hogy a keresztény önazonosságot a hagyományos, hagyományőrző feladatok, a nemzethatárok védelmében, a parókiális és konfesszionális védőbástyák árnyékában meghatározó corpus christianum eddigi szakasza után egy új korszak nyitánya köszöntött be, a határokon átívelő evangelizáció korszaka.

Mai világunkban, e veszteseket, bűnösöket, gyengéket, kiszolgáltatottakat futószalagon termelő világban, másként, a békés szocializmus utáni új időszakban (amelyet adott értelmezések és törekvések horizontja felől akár új középkorként is aposztrofálhatunk), igenis van jelentősége annak, hogy az egyházak, és így a metodizmus képviselői is, elviszik-e a váltsághalál isteni engesztelést hirdető jó hírét minden lehetséges szélirányba. Mint tudjuk, ez a buzgalom, ez a törekvés Wesley-ék idején történelem-, másként: közéletformáló erővel ragadta meg a megszólítottak tömegeit. Prostituáltak, börtöntöltelékek, nyomorúságok között élő proletárok és más marginalizáltak tömege itta szomjasan a szeretet igéit. Emberek, akik a világ, környezetük vélekedése szerint semmi jót, semmi látványos teljesítményt nem tudhattak magukénak, fogadták szomjas érdeklődéssel a Krisztus kiengesztelő haláláról szóló jóhír emancipáló üzenetét.

A teremtett világ ma is sóvárogva várja ezeket az igéket. Csak emlékeztetőül néhány célcsoport: hajléktalanok, AIDS-esek, elváló házastársak, homoszexuálisok, cigányok, elhagyatottak, öregek, lecsúszottak, társtalanok...

3) A körvonalazott történelmi környezettel szoros összefüggésben alakult ki, dugványozódott el a metodizmus hőskorában a strukturális nyitottságnak az a szerkezeti valósága, amelyet többek között az jellemzett, hogy – mintegy kilépve a népegyházi mókuskerékből – csak az üdvösség iránti vágyódást tekintette meghatározónak a keresztény önmeghatározásban. Ennek lenyomatával találkozhatunk például a nyitott úrvacsorai gyakorlatban, a klerikusok nélküli közösségi alkalmakon, vagy az egyházfegyelmi kérdéskörétől függetlenített keresztelési praxisban.

4) És végül, de nem utolsó sorban hadd utaljak e felsorolásban egy kézzelfogható közelségű, konkrét példára is. Ismét távolról kezdeném. Három héttel ezelőtt Kamenyec-Podolszkijban jártunk. Egy ukrajnai városban, amelynek akkor még külterületi részén 85.000 zsidót öltek halomra, mészároltak le sorozatos massacrék keretében a keresztény kultúkörben nevelkedett náci katonák, helyi milicisták. Ebben a tömegsírban lelte halálát sok olyan Magyarországról származó zsidó is, akiket 1941-ben, a Holocaust magyarországi prelúdiumának idején deportáltak Kőrösmezőn keresztül az ukrajnai hadműveleti területekre. A tömegsírhoz érve feltoluló érzéseimet autentikusan csak a Biblia nyelvezetével tudom érzékeltetni. A hely atmoszférája egy olyan szent hely érzeteként nehezedett rám, amelyről a Szentírás úgy szól, hogy ahhoz csak saruinkat leoldva közeledhetünk.

Ma itt egy másik történelmi emlékhelyen állok. Ennek ugyancsak dinamikája, tiszteletet, elérzékenyülést parancsoló szakrális karaktere van. Rövidség okáért csak annyit, hogy a metodizmus legszebb kritikai hagyományát felidéző módon, 30 évvel az EU-s csatlakozást megelőzően, 1974-ben egy itteni konfliktussal vette kezdetét az az egyháztörténelmi jelentőségű, majd nem sokkal később egyházalapításba torkolló ellenkezés, amelyről az előbb hallhattunk bővebben is a mozgalom akkori lelki vezetőjétől, Iványi Tibor atyai jó barátomtól. Ezt az ellenkezést, oppozíciót éppen az jellemezte, hogy képviselői, lelkészi és gyülekezeti tagjai – a kegyelem wesleyánus optimistáiként – előbbre valónak tartották az evangelizációt a népegyházi csendnél, a népegyház nemzetpolitikai erőviszonyok stabilizálására silányuló szempontjainál. Előbbre valónak tartották a dánieli állhatatosságot, mint a hatalomtól, a népegyház – noha nem mindig és nem mindenben értéktelen, de sokak számára mégis – unalmassá és hideggé váló liturgizmusát olykor brutális eltökéltséggel is fenntartani akaró hatalomtól való félelmet.

Legyen áldott a már elköltözött és a még köztünk élő szabad lelkű ellenkezők, mást akaró metodisták emléke és példája.

5) A metodisták tehát – legalábbis a MET-ben [Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség] – ne féljenek. Merítsenek erőt a Hit fejedelmétől és hagyományaikból.

Mai világunkban megrendítő méreteket ölt a legsilányabb népegyháziasság tombolása. Lelkészek, hívek tömege tölti többet érdemlő idejét polgári közbohóckodások alkalmain, ahol dúsan locsolgatják egymást az e világ szerint való szomorúság és indulatosság békanyálas igéivel. Magát kereszténynek becézgető (és amint arról a korábbi ciklus papalista érdekek uszályában ágáló egyházpolitikai államtitkára méltóztatott informálni minket: szociológiai értelemben is kereszténynek tekintendő) országunkban New York-ig hallhatóan tombol a gyűlölködés, az antiszemitizmus, a cigányellenesség, az idegenellenesség, a másságellenesség, a hajléktalanellenesség és az egyéb ellenességek hóbortja.

Szívből kívánom, hogy a metodisták között ne így legyen, hanem másként. Nézzenek a Hit fejedelmére, és gondoljanak hagyományaikra!

Ennek szellemében szeretném Önöket sokszor látni a TV képernyőjén, amint ellentmondva a világ hitványságainak, banalitásainak, egy wesleyánus lovast idéző karakánsággal buzgón jegyet váltanak, vagy éppen felpattannak tűzparipáikra, hogy odaérjenek azokra a helyekre, ahol Krisztus jó illataként a megváltás erőit képviselhetik.

És még valamit. Ne rejtőzzenek el a világ szemei elől, a potenciális érdeklődők elől! Ne engedjék, hogy a szemben lévő, kivilágított színházat előbb lehessen megtalálnia az erre járónak, mint egykor történelmet író és ma is élő közösségüknek otthont adó – most azonban homály takarta és szinte olvashatatlan tábla által jelzett – gyülekezeti házukat.

Mindehhez kívánok Önöknek sok áldást, wesleyánus humort és jókedvet!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Megjelent:

WJLF-Előadások 41. Budapest: Wesley János Kiadó. 2003.