Főhajtás a Soá
áldozatai előtt
Tisztelt Emlékezők!
Kedves Testvéreim!
Kedves Vendégeink!
Hat évtizeddel ezelőtt démoni káosz lett
úrrá az emberi civilizáció meghatározó régiójában, a görög-római humanizmussal,
és mindenekelőtt is a kereszténységgel magát eljegyző Európában. A Goethe-nek, Kierkeggard-nak, Victor Hugo-nak, Servet-nek, Rembrandtnak, Michelangeló-nak,
Bach-nak, Beethoven-nek,
Arany Jánosnak, Ady Endrének és sok-sok más Isten ihlette kiválóságnak otthont
adó nagyszerű földrészen minden emberi képzeletet
felülmúló hídfőállásokat épített ki magának az istentelenség szelleme, és rövid
néhány év alatt mintegy hat millió zsidó testvérünk esett áldozatául a
bestiális eszközökkel tomboló antiszemitizmus lelki torzulásának.
Magyarország legkevesebb 550 ezer zsidó
származású állampolgárát, az ország akkori területén élő zsidóság mintegy 70 %-át nyelte el a Biblia Istene ellen lázadó pogány indulatok
örvénye, máig nem gyógyuló rettenetes emlékeket hagyva vissza a kevés
túlélőben.
Valamennyien tudjuk mi történt.
Közelebbről és itt, e hazában is évtizedeken át gerjedtek
az indulatok. 1920-ban megszületett Európa első
zsidótörvénye, a zsidó származású ifjakat az egyetemekről kiszorító numerus clausus, majd különféle egyéb zsidóellenes rendelkezések, s
1938-tól a közismertebb és immár nyíltan brutális továbbiak, valamint az
embertelen munkaszolgálat, hogy aztán 1944-ben néhány hét leforgása alatt
gettókba zárják, gyűjtőtáborokba kényszerítsék, majd közönséges állatok módjára
havagonokba zsúfolják a történelmi Magyarországon élő
zsidóság többségét, életerős felnőtteket éppúgy, mint piciny gyermekeket és
élemedett aggokat, összesen 437.402 embert.
Zsidó testvéreink, Jézus Krisztus féltve
szeretett népének a XX. századi Magyarországon élő
utódai nem lelték honjukat e hazában. Temetőjük ma sincs. Ahol van, az maga a gyilkosság helye. A magyar nemzet történelmének
legnagyobb temetője Auschwitz éppúgy az ország határain kívül fekszik, mint
ahogy a még élőket is az ország határain kívül akartuk tudni.
Temetőt, siratófalat azóta
sem létesítettünk. A gyász, a könnyek ejtésének, a bánat és bűnbánat, a
bocsánatkérés és megbocsátás helyéül szolgáló tér, egy ilyen célokra alkalmas
szakrális hely kialakítására azóta sem volt erőnk,
ihletésünk.
Zsidó imaházak, temetők lettek
elhagyatottá. Zsinagógák váltak a fosztogatás, a rombolás, a piaci kufárkodás,
a profanizálás emlékezetölő martalékává. Közösségek tűntek el az ország
megannyi helyéről, és nincs, aki emlékezzék rájuk, nincs aki szóvá
tegye hiányukat.
A gyilkolás, a kitaszítás szelleme
ráadásul tovább is élt, és bizonyos értelemben ma is itt ólálkodik körülöttünk,
itt lappang lelkünkben, szavainkban, gondolatainkban.
A hat évtizeddel ezelőtt történt
modernkori istenhalál, amikor Isten addigi emlékezete is pernyévé vált, amikor
Istennek az emberről gondolt eszméje bánnivaló gyalázattá torzult, a
kereszténység történetének is legdrámaibb eseménye. A Holocaust, a Soá mindenekelőtt azért
szinguláris, azért egyedi, mert a hozzá vezető út kikövezésében páratlan
szerepet játszott a zsidó nép testvér-vallásának, a zsidó vallásban született
és abban meghalt Názáreti Jézus népéből sarjadt keresztényég két ezer éves
zsidóellenes hagyománya, e hagyomány zsidó fájdalom iránt érzéketlenné tevő
kisugárzása, és mert oly kevés volt, említeni is szégyent jelentően csekély
volt azoknak a száma, akik Izrael fiaiért életüket kockáztatták, akik komolyan
vették a Megváltó ígéit az Ő testvéreinek Leviathán
általi elnyelettetése idején.
És szinguláris a Holocaust, egyedi a
Holocaust nem utolsó sorban azért, mert abban a teremtő Isten, zsidók és
keresztények egyazon Istenének lényege is áldozatává lett a szakadásnak, a
szétszaggatásnak, a pusztulásnak, a Soá-nak.
Az igazi nagy
dráma természetesen sem akkor, sem ma nem az, hogy mi történt istennel Auschwitzben, mi történt istennel a marhavagonokban, mi
történt istennel a gettókban, hanem az, hogy mi történt velünk,
keresztényekkel, Auschwitz felépítőivel, a marhavagonok ajtajainak
lelakatolóival és a szerelvények útnak indítóival, mi történt a keresztények
lelkében; mi történt és mi történik akár ma is bennünk és velünk, amikor
érzéketlenül, szó nélkül hagyjuk azt, ami a Teremtő Isten választottaival, a
zsidó nép fiaival történt a Soá idején. A porig alázó
nagy kérdés az, Adornó után szabadon, hogy lehet-e
még Bibliát, lehet-e még igét olvasnunk, zsoltárt és dicséreteket énekelnünk
Auschwitz után, és az Auschwitz-amnézia folyamatos jelenében bárhol a világon,
de különösen Európában, saját templomunkban és otthonainkban.
A bűnbánat, a
kiengesztelődés és a megbékélés jegyében, és azzal a szent céllal, hogy arcot
és hangot adjunk az elpusztítottak hiánya miatt érzett keresztény fájdalomnak,
az egykor kitaszítottak visszafogadását igenlő és óhajtó érzelmeinknek, a
magyar zsidóság elpusztításának gyik jelképes erejű
vidéki helyszínén, Kisvárdán, ahol a Magyarországi
Evangéliumi Testvérközösség helyi gyülekezete évek óta rendszeresen
megemlékezik a város és a környék zsidóságának tragédiájáról, az egyház
vásárolni kíván egy telket, amelyet emlék- és emlékeztető hellyé nyilvánít.
Azokon a településeken pedig, ahonnan
ismereteink szerint zsidó testvéreinket szállító vagonok indultak a pusztulás
földjére, közvetlenül Auschwitzba (egyes esetekben a deportációs
gyűjtőállomások közbeiktatásával), a vasútállomásokon, a Soának
e roppant súlyos emlékeit titkoló helyein, a Krisztus-ellenes kitaszítás
figyelmeztető jeleként elhelyezzük az emlékezés, a késői szeretet és a
visszavárás tábláját.
Legyen áldott a mártírok örökkön élő
neve, és a Vígasztalás Istene gyógyítsa az élőkben ma
is fájó emlékezetet és szenvedést.
A zsinagóga és az eklézsia, zsidók és
keresztények elidegenülését oldó hitbeli reményünknek az Efezusi
levél igéivel adunk hangot: „Annakokáért [Testvéreim]
emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok [...]
abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel
társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek
nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon.
Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok,
közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a
mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a
közbevetett választófalat.”
[A decemberi budapesti
emlékhelyeken elmondott gondolataink gondolataink:]
Tisztelt Emlékezők!
Kedves Testvéreim!
Kedves Vendégeink!
Kevesen, nagyon kevesen, de élnek még
közöttünk. Élnek még közöttünk, velünk vannak. Olykor találkozunk velük, mint
én is a minap azzal a hatvan évvel ezelőtt éppen kilenc éves kisfiúval, akinek
akkor, hatvan évvel ezelőtt be kellet vonulnia a gettóba, karján azzal a kedves
órájával, amelyet oly nehezen könyörgött ki szüleitől; azzal az órával, amelyet
a gettó bejáratánál édesanyjának le kellett adnia a nyilas őrnek.
Az óra azonban megmaradt, mert a mama a
kilátásba helyezett agyonlövetés kockáztatásával is megmentette szeretett fia
számára, akinek azonban valamikor Karácsony napjaiban az egyik reggelen mégis arra
kellett ébrednie, hogy a féltett kincs eltűnt, mert a korábban szinte
érthetetlenül heroikus és nagyon szerető mama eladta. Eladta néhány falat
kenyérért. Azért, hogy életben maradjanak.
Az óra emléke ma is bele van égetve a
lelkébe. A mama már kékítőt old, az óra viszont nyilasokat idéz, és a csontot
szakító rettenet médiuma marad mindvégig a számára.
Kevesen, nagyon kevesen, de élnek még
közöttünk, és a legváltozatosabb traumákat hordozzák: emlékeikbe, csontjaikba,
zsigereikbe bezárva. Élnek még közöttünk és velünk. És gyakran riadnak fel
álmukból. És emlékeznek. Emlékeznek egy borzalmas esztendőre; egy borzalmas
tavaszra és nyárra, és egy borzalmas budapesti őszre. Emlékeznek többek között
arra az évvégére is, amely nem a Hanuka és/vagy a
karácsony meghitt örömét, a lélek mélyére ülepedő családi illatokat hagyta
hátra bennük, hanem a Pilinszky által velőtrázóan megénekelt halál rettenetét:
„Újra és újra őket látom,
a hold süt és
egy rúd mered,
s a rúd elé
emberek fogva
húznak egy roppant
szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por,
az éhség
és reszketésük
osztozik.
Viszik az utat és a tájat,
a fázó
krumpliföldeket,
de mindennek csak
súlyát érzik,
a tájakból a
terheket.
Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük
tapad,
amint eleven
rétegekben
egymás nyomában
inganak.
A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a
kapuk,
elébük jött a
messzeség és
megtántorodva visszafut.
Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő
zajában,
mint láthatatlan
avaron.
De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha
szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló
karám,
kapuit vadul
széttaszítva
sarkig kitárult a
halál.”
(Harbach 1944.
Thurzó Gábornak)
*
Keresztény
embernek ebben az országban hatvan éve, és még talán sokáig, nagyon sokáig, nem
lehet bukolikus karácsonya anélkül, hogy nem tud róla, nem gondol arra, hogy
ebben az időben, a Gyermek, a bethlehemi Gyermek születésének
napjaiban, és azt megelőzően és azt követően, a Gyermek rokonai, a Gyermek
Atyjának választottai, a mi testvéreink, a Biblia népének gyermekei űzött
vadakként élték végtelen hosszúnak tűnő keserveik heteit, hónapjait.
Keresztény embernek ebben az országban
hatvan éve, és még talán sokáig, nagyon sokáig nem lehet meghitt karácsonya
anélkül, hogy előtte ne mondjon el legalább egy bűnbánati és szabadító imát,
könyörögve az eredendő bűn tudati erezetében hatvan
évvel ezelőtt szállást vett öröklési anyag lassú felszívódásáért.
Keresztény embernek különösen is ebben
az évben, a Soá emlékével való jákóbi
birkózás tizedfordulós esztendejében nincs hiteles karácsonya a bűnbánat és
bocsánatkérés szava nélkül.
Nincs hiteles
karácsonyunk anélkül, hogy legalább ebben az évben nyilvánosan is ne mondjuk
el, ne valljuk meg, a mások és magunk lelki terheinek gyógyítását is keresve: a
görög-római humanizmussal, és mindenekelőtt a kereszténységgel magát eljegyző
Európában, a Goethének, Kierkegaardnak, Victor Hugónak, Servetnek,
Rembrandtnak, Michelangelónak, Bachnak, Beethovennek, Arany Jánosnak, Ady
Endrének és sok-sok más Isten ihlette kiválóságnak otthont adó nagyszerű
földrészen, és közelebbről a mi hazánkban, hatvan évvel ezelőtt minden emberi
képzeletet felülmúló hídfőállásokat épített ki magának az istentelenség
szelleme, és rövid néhány év alatt mintegy hat millió zsidó testvérünk, köztük
550 ezer honfitársunk, az ország akkori területén élő zsidóság mintegy 70 %-a esett áldozatául a bestiális eszközökkel tomboló
antiszemitizmus lelki torzulásának.
*
Valamennyien tudjuk mi történt.
Közelebbről, itt e hazában, az 1920-ban megszületett numerus clausustól, Európa első zsidótörvényétől el egészen
1944-ig, amikor néhány hét leforgása alatt gettókba zárták, gyűjtőtáborokba kényszerítették, majd közönséges állatok módjára vagonokba
zsúfolták a történelmi Magyarországon élő zsidóság többségét, életerős
felnőtteket éppúgy, mint piciny gyermekeket és élemedett aggokat. És ezt még
követték az őszi deportálásáok: a hegyeshalmi
halálmenetek, a Józsefvárosi pályaudvarról útnak indított szerelvények; továbbá
az őszi-téli nyilas terror, a budapesti gettók, további több tíz ezer
áldozattal.
Zsidó testvéreink, Jézus Krisztus féltve
szeretett népének a XX. századi Magyarországon élő
utódai nemcsak honjukat nem lelték e hazában, de sírhelyüket sem. „Hol sírjaik
domborulnak”, az nem a teremtési rend által kijelölt méltóság helye, hanem a
gyilkosság pogány oltárvidéke, a haláltáborok, a koncentrációs táborok, a Duna
mélye, vagy éppen különböző, még ma is ismeretlen tömegsírok. A magyar nemzet
történelmének legnagyobb temetője Auschwitz, a szürreális iszonyat e minden
valószínűségen túli inkarnációja éppúgy az ország határain kívül fekszik, mint
ahogy Izrael köztünk élő népét is az ország határain kívül akartuk tudni.
És ebbe mi alapvetően belenyugodtunk.
Jelképes temetőt, siratófalat hatvan éve sem létesítettünk. A gyász, a könnyek
ejtésének, a bánat és bűnbánat, a bocsánatkérés és megbocsátás helyéül szolgáló
tér, egy ilyen célokra alkalmas szakrális hely, egy nemzeti zarándokhely
kialakítására azóta sem volt erőnk, ihletésünk.
Még az egykori zsidó imaházak, temetők
is elhagyatottakká lettek. A Sema Izrael igéinek
otthont adó, a Tízparancsolat kőtábláit ormán viselő zsinagógák egy újabb
megsemmisítési indulatnak, a fosztogatás, a rombolás, a piaci kufárkodás, a
profanizálás emlékezetgyilkosságának váltak martalékául. Közösségek tűntek el
az ország megannyi helyéről, és nincs, aki emlékezzék rájuk, nincs aki szóvá tegye hiányukat.
Hibernáltan bár, de tovább élt a nyers
gyilkolás és kitaszítás szelleme is. És hol szemérmesebben, hol arcátlanabbul,
bizonyos értelemben ma is itt ólálkodik körülöttünk, itt lappang szavainkban,
gondolatainkban, lelkünkben, félrecsúszott gesztusainkban.
A hat évtizeddel ezelőtt történt
modernkori istenhalál, amikor Isten addigi emlékezete is pernyévé vált, amikor
Istennek az emberről gondolt eszméje bánnivaló gyalázattá torzult, a
kereszténység történetének is legdrámaibb eseménye.
A Holocaust, a Soá
mindenekelőtt azért szinguláris, azért egyedi, mert a hozzá vezető út
kikövezésében páratlan szerepet játszott a zsidó nép testvér-vallásának, a
zsidó vallásban született és abban meghalt Názáreti Jézus népéből sarjadt
keresztényég két ezer éves zsidóellenes hagyománya, e hagyomány zsidó fájdalom
iránt érzéketlenné tevő kisugárzása. Szinguláris, egyedi a Soá
azért, mert oly kevés volt, említeni is szégyent jelentően csekély volt azoknak
a száma, akik Izrael fiaiért életüket kockáztatták, akik komolyan vették a
Megváltó igéit az Ő testvéreinek Leviathán általi elnyelettetése
idején.
És szinguláris a Soá,
egyedi a Soá nem utolsó sorban azért, mert abban a
teremtő Isten, zsidók és keresztények egyazon Istenének lényege is áldozatává
lett a szakadásnak, a szétszaggatásnak, a pusztulásnak.
A drámai kérdés ennél fogva sem akkor,
sem ma nem az, hogy mi történt Istennel Auschwitzben,
mi történt Istennel a marhavagonokban, mi történt Istennel a gettókban, hanem
az, hogy mi történt velünk, keresztényekkel, Auschwitz felépítőivel, a
marhavagonok ajtajainak lelakatolóival, a
szerelvények útnak indítóival, a gettók megácsolóival, az önként és kéjjel ölés
angyalának foglyaival; mi történt a keresztények lelkében. Hogy mi történt és
mi történik akár ma is bennünk és velünk, amikor érzéketlenül, szó nélkül
hagyjuk azt, ami a Teremtő Isten választottaival, a zsidó nép fiaival történt a
Soá idején. A porig alázó nagy kérdés az, Adorno után szabadon, hogy lehet-e még Bibliát, lehet-e még
igét olvasnunk, zsoltárt és dicséreteket énekelnünk Auschwitz után, és az
Auschwitz-amnézia folyamatos jelenében bárhol a világon, de különösen
Európában, saját templomunkban és otthonainkban.
A bűnbánat, a
kiengesztelődés és a megbékélés jegyében, és azzal a szent céllal, hogy arcot
és hangot adjunk az elpusztítottak hiánya miatt érzett keresztény fájdalomnak,
az egykor kitaszítottak visszafogadását igenlő és óhajtó érzelmeinknek, a
magyar zsidóság elpusztításának egyik jelképes erejű vidéki helyszínén, Kisvárdán, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség
helyi gyülekezete évek óta rendszeresen megemlékezik a város és a környék
zsidóságának tragédiájáról, az egyház vásárolni kíván egy telket, amelyet
emlék- és emlékeztető hellyé nyilvánít.
Azokon a településeken pedig, ahonnan
ismereteink szerint zsidó testvéreinket szállító vagonok és halálmenetek
indultak a pusztulás földjére, közvetlenül Auschwitzba, vagy más deportálási
helyekre, a Soának e roppant súlyos emlékeit titkoló
helyein, a Krisztus-ellenes kitaszítás figyelmeztető jeleként elhelyezzük az
emlékezés, a késői szeretet és a visszavárás tábláját.
Legyen áldott a mártírok örökkön élő
neve, és a Vigasztalás Istene gyógyítsa az élőkben ma is fájó emlékezetet és
szenvedést.