Testvéri
gondolatok
Magyarország
keresztényeihez, keresztény egyháztagjaihoz és keresztény egyházi vezetőihez a Soá magyarországi eseményeinek 60. évfordulója alkalmával.
Kedves Testvéreim!
Az idén van
hatvan éve annak, hogy a II. világháború zsidóellenességben
kifejezésre jutó szennyes őrülete Magyarországon is tetőzött a sátáni csúcson.
Zsidó testvéreinket csak azért, mert a Názáreti Jézus féltve szeretett népének
vérségi köteléke jegyezte őket, a történelem e példa nélküli tébolya kollektív emberi
antitípussá nyilvánította, és a lelki és fizikai
gyötrelmek szavakba nem önthető pokoli borzalmát zúdította rájuk.
A gonoszság
közvetlen okairól, a hozzá vezető út összefüggéseiről sokan sokféleképpen
gondolkoznak. Vannak azonban tények, amelyek nem interpretációfüggőek.
Az 550 000 magyar zsidó hullahegyéhez hasonlítható embertemetőt az ország
története nem ismer. A fizikai pusztulás lelki és társadalomtörténeti kihatása
a legsúlyosabb országtragédiákéval, a tatárdúlás és a
mohácsi vész okozta pusztulással rokonítható. Ezeknél is megrendítőbb azonban
az a szerep, amelyet – a történtek szingularitását
leginkább kifejező momentumként – a keresztény hagyomány játszott e rettenetes
drámában. Figuratív fogalmazásban: a názáreti ács fiát, ha éppen 1944 tavaszán
és a mi hazánkban támadt volna kedve eljönni választottaihoz, az Eucharisztikus
Világkongresszust rendező és Szent István évét ülő, rendszeresen úrvacsorázó
Kormányzó által vezetett ország legitim törvényei és rendelkezései alapján
akkor is betuszkolták volna az Auschwitzba irányított marhavagonok egyikébe, ha
pogány érzelmektől duzzadó genealógusok kimutatják, hogy apja nem a zsidó
József volt, hanem a hitleráj theológiájában
kedvelt Panthera nevű római katona. Folytatva a keresztény vonatkozású „szenzitív” tényekkel: azok a
magyar közszereplők, akik hihetetlen elkötelezettséggel („önként, kéjjel”)
működtek közre Ábrahám, Izsák, Jákób és Jézus
Krisztus e honban élő atyjafiainak bacilizálásában,
majd iparszerű kegyetlenséggel végbemenő halálba küldésében, egy ezeréves
keresztény tradícióval büszkélkedő állam polgárai voltak; valamennyien
megkeresztelt egyháztagok, templomba járók, bérmálók, konfirmálók, áldozók,
úrvacsorázók, imádkozók, zsoltárokat és dicséreteket éneklők. Az
antiszemita szellemiség meggyökereztetésében, konkrétan, a halálgyári nyersanyagelőkészítés évtizedeken át
folyó gondos munkájában ráadásul papok, egyházi vezetők is tevőleges
szerepet vállaltak. (Hadd emlékeztessek itt röviden csak a
minden humánumnak, jogállamiságnak, mindenekelőtt is azonban a legalapvetőbb
biblikus-hitvallási megfontolásoknak ellentmondó zsidótörvények egyházfők
általi parlamenti támogatására, ezek széles körű közegyházi helyeslésére, és az
életmentő áttérések megkeményedett szívű akadályozására 1944-ben.) Sokan persze
komótos közömbösséggel (megszokásból, az ismert típusú „patriotizmusból” etc.) inkább „csak” együttsodródtak az árral, mások pedig
„csak” tűrték – szó és önálló vélemény nélkül, a jóra való restség olykor talán
lelkiismeret-furdalással is meggyötrő állapotában
– kollégáik emberi és theológiai herezisét.
Nem hagyható ki e sorból azonban a keresztény igehirdetés és katekézis sem, amely inkább látens, de igen kártékony
mechanizmusokkal dugványozta a sínai-hegyi kijelentés
istenét gyűlölő mételyt, és segített (gyakran cipollai
gonoszsággal lopakodó ármányként) valószerűtlen szintre emelni a keresztény
lelkek zsidó sors iránti érzéketlenségének ingerküszöbét. A végeredmény ismert:
a kőrösmezei deportálás, a munkaszolgálat, majd a
gettó, a bevagonírozás és Auschwitz hívószavak révén felidézhető
istentelenséghez a „keresztény” lakosságnak többnyire nem volt szava. Akik Izráel népéért szóltak, tettek és imádkoztak, valóban
világokat mentettek meg, a szótlanok, a nem cselekvők és a nem imádkozók
azonban ezerszer annyi világot hagytak elveszni.
Kedves
Testvéreim!
Halkan és
alázattal ugyan, de talán kijelenthetjük azt is, hogy a Pusztulás, a Soá nemcsak zsidó felebarátainkat
sújtotta, de a kereszténységet is. Mert bármily furcsán hangzik is, a
halálgyárak gázkamrái és kemencéi a gazság perfekcionalizmusa
ellenére sem bizonyulhattak elég erősnek ahhoz, hogy ignorálják a Szentséges és
az Ő népe közötti szövetséget, viszont alapjaiban kérdőjelezték meg a
keresztény önértelmezés hagyományos struktúráit. Az égbe szálló pernyék által
nagyon-nagyon megszeplősödött, ha nem ugyan füstté vált identitás
katasztrófájának legszörnyűbb eleme az a diszkreditálódás, amely minden
korábbinál riasztóbb elidegenedést támasztott az eklézsia és a zsinagóga
között. A testvérdrámának nem annyira következménye, mint inkább magyarázata,
hogy nálunk még ma, hat évtized elteltével is hiányoznak a békétlenség
felszámolásához nélkülözhetetlen hitvalló szavak. Hat évtizeddel Auschwitz után
is mélyen rögzülő akadályokba ütközik, hogy Izráel
népének mártíriuma iránt ne közönnyel, távolságtartó tárgyilagossággal, ne
cinikusan udvariaskodó, vagy éppen üresen diplomatikus gesztusokkal
viseltessünk, hogy a választott nép apokalipsziséről ne hűvös történelmi
mérlegeléssel, ne az őket érő büntetés gonosz kategóriáiban gondolkozzunk,
hanem mint minket sújtó ítéletről, a tőlük való lelki-fizikai idegenség hitbeli
minotauroszáról. (A lelki értetlenkedés egyik
mélypontja a zsidó szenvedés kollektivizálása. Mi, keresztények sem riadunk
vissza attól, de legalábbis csendes egyetértéssel fogadjuk, hogy a Soá zsidó testvéreinket elnyelő és máig kísértő rémként
lelkükbe gyökerező aljasságának kifejezést adó Holocaust szó, a névtelenné, sír
nélkülivé gyalázott áldozatoknak legalább e borzalmas módon emléket állító kifejezés
köznévvé devalválódjon a jelzős holocaustokról fecsegő obszcén narratívákban.)
A Biblia
világosan szól arról, hogy Izráel népének öröme és
megváltása, Izráel kiválasztottságának fenntartás
nélküli igenlése, az Izráel iránti principiális keresztény szeretet a Jézus Krisztusban
üdvösséget, istenközelséget nyerő „nem izráeliták”
lelki identitásának abszolút fokmérője. Izráel és az Izráel népéhez csatlakozó „nem zsidó” keresztények
viszonyának theológiai mértéke a mindkét bibliai
könyvet összekötő, a hit és a hitetlenség választóvonalát definiáló pillérek elmozdíthatatlanságán nyugszik.
Nem ez a
helye annak, hogy részletekbe menően értekezzek arról, mennyire arcpirító is
az, hogy az áprilisban megnyíló Holocaust Múzeum (amelyet talán sokkal
kifejezőbb, sokkal igazabb lenne az Emlékezés és Emlékeztetés Házának nevezni)
nem vált a „többségi” társadalom (szív)ügyévé, hanem
kénytelen-kelletlen egyfajta zsidó belüggyé zsugorodott, és bizonyos
jelzésekből következtethetően méltatlan viták és kisszerű belharcok Eris
almájává silányult. Ítélet rajtunk, keresztényeken, hogy hosszú évek alatt sem
jutott eszünkbe ezt a nagyon-nagyon fontos ügyet össztársadalmi kezdeményezéssé
tenni, finanszírozásában (például közadakozás meghirdetésével) és
megvalósulásában kimenekíteni a prózai lelkületű, szinte kizárólag csak
marketingszempontokat követő mindenkori kormányzatok függőségéből. Ítélet
rajtunk keresztényeken, akik naponta hirdetjük a bűnvallás, a szeretet, a
megbékélés és a békéltetés, a sebek bekötözésének és a szomorú szívűek
vigasztalásának, a halálból való újjászületésnek életünket
hordozó igéit, hogy mindezt elmulasztottuk kimondani azok felé, és megtenni
azokkal szemben, akik Jézus Krisztus atyjafiaiként mint tűzből kikapott üszög
tértek vissza közénk a halál árnyékának völgyéből.
Visszatekintve,
bizonyos bűntudattal élem meg személyesen is, hogy ebben az ügyben korábban nem
éreztem magamban belső szabadságot a megszólaláshoz. Gyengeség volt, fájdalmas
szégyen. Annál hálásabb vagyok azonban Kőbányai Jánosnak, a
Múlt és Jövő főszerkesztőjének, aki az emlékhely borús perspektívája felett
háborgó immár többedszeri írásával (legutóbb Élet és Irodalom, február 20.)
végül is feloldotta bennem a csipkebokor előtti toporgás állapotához
hasonlítható hezitálást, és fájóan igaz szavaival arra kényszerített,
hogy végiggondoljam Auschwitz, a Negatív Sínai
fémjelezte (magyar) zsidó profundum, és a keresztény
identitás ugyancsak Auschwitz szignálta megroppanásának némely évfordulótörténeti konzekvenciáját.
Szólnom
természetesen továbbra is csak arról szabad, ami közvetlen kapcsolatban áll
velem, velünk, keresztényekkel.
Kőbányai
aggályai, félelmei megállnak. Az Emlékezés és Emlékeztetés Házának, a benne
szót kérő Pusztulás és Pusztítás narratívájának nem
lenne szabad profanizálódnia. E Háznak erős mécsesként kellene tudnia
bevilágítani a szinte mitikus erejű érzéketlenségi és amnéziamechanizmusok
termelte hat évtizedes nemzeti tudatlanság legszélső rejtekeibe is. Az ég és a
föld tengelypontján kellene elhelyezkednie (ami nem fiskális és mérnöki
kompetencia, hanem pneumatikus inspiráció kérdése), a szent dimenzióját kellene
árasztania. Olyan térnek kellene lennie, ahol
megtörténhet az egyik legfontosabb: az egykor kitaszítottak, a nyughelyet sem
találtak feltámadásszerű visszatérése és visszafogadása (amint a kitaszított és
ártatlanul halt Jézust igazolta a resurrectio), a
holtak és élők fájdalmának kimenekítése a profanitás
fogságából. Olyan térnek kellene lennie, amely avatott médiumként segíti a
Negatív Sínai démoni igéinek pneumatikus átfordítását
a hit és humánum prohibitív válaszába; ahol a
bűnbánat, a kiengesztelődés és a megbékélés spirituális liturgiája folyhat most
és a békévé oldódás eschatológiai pillanatáig. Az
Emlékezés és Emlékeztetés Házának az Elfogadhatatlan és Elképzelhetetlen
ikonjává kellene lennie. Mózesi érckígyóként kellene tudnia megszólítani a
funkcionálisan primer közönséget, azaz a „nem zsidókat”. Zarándokhelyként
kellene tudnia módot és alkalmat kínálni az ő „nagy utazás”-ba való
beavatásukra, az ezt és az ebből fakadó döntéseket szolgáló érzület- és
mentalitáskondicionáló jelentések megszületésére. És nem utolsósorban munkálnia
kellene azt, hogy végre valahára elhengeríttessék a zsidó elvetettséget, a
zsidó (vallási és nem vallási) alacsonyabbrendűséget,
a zsinagóga eklézsiával szembeni negatív értékkülönbségét hirdető, sejtető
kétezer éves keresztény theológiai gonoszság
Auschwitz ellenére is nagypénteki pozícióban szörnyülködő köve.
Az Emlékezés
és Emlékeztetés Háza azonban végül is egy zsidó templomban valósul meg (és –
Kőbányai gondolatát idézve – nem a bazilikában, vagy a Kálvin téri templomban),
ebbéli jelképisége révén is partikuláris üggyé degradálva e kruciális
fontosságú keresztény és nemzeti kötelességet. A fullasztó erejű „belterjesség”
nyomán a projekt (tudatosan választom itt e profán kifejezést) szinte rázárul
az „elsődlegesen” érintettekre, és éppen azokat a „nem zsidókat” tartja távol,
sőt (itt sem tudok nem frivol módon fogalmazni) rekeszti ki a hely
liturgiájából, akik nélkül e tér funkcionális vákuumba kerül. Legyünk azonban
pontosak: A kirekesztés a mi önkirekesztésünk, az emlékek gettóba zárása a mi
döntésünk. Azoké, akik ismét a könnyebb utat választottuk, akik zavartság és
felszisszenés nélkül fogadtuk és fogadjuk el, hogy a „Holocaust Múzeum” célja
az elsődlegesen érintett zsidóság „gyászmunkájának” médiumává lenni. Arról pedig szinte már beszélni is felesleges, hogy az
érdektelenség, a protokolligények és pénzügyi sopánkodások álságos
szempontjainak Prokrusztész-ágyába taszítva e roppant
fontos ügyet, még csak kísérlet sem történt Heller
Ágnes észrevételének adaptálására (Heller szerint a
múzeumnak Budapesten kívül lenne a helye – hiszen „nem a budapesti, hanem a
vidéki zsidókat irtották ki, szinte írmagostul”), és nem merült fel valamilyen
köztes megoldásként mondjuk egy vidéki és egy fővárosi emlékhely létesítésének
gondolata.
Meglehet, az
utolsó előtti pillanatban, de Kőbányai János „Káin hol vagy?”-ától
megihletve, rabul ejtett két álom, amit Pál apostolnak a „ha ugyan felingerelhetném
az én atyámfiait” lelkületével szeretnék most megosztani keresztény felebarátaimmal és a keresztény egyházak szolgálatra
elhívott felelős tényezőivel.
I.
Felbecsülhetetlen
jelentősége lenne annak, a káosz kozmosszá rendezésének biblikus pátoszából
segítené legalább a minimumot szóhoz jutni, ha az eklézsia és a zsinagóga
közötti elidegenedés 1944-es „narratívájának” primer
szenvedői – ha csak jelképesen is, ha csak a maradék maradékának erejéig, de –
személyes valójukban lehetnének részesei egy olyan gesztusnak, a megbékélés te-én/én-te szivárványt felfestő ívének, amelyre a „nagy
utazás” óta hiába várnak.
Mély
meggyőződésem, hogy a testvéri találkozás kairosának
kegyelmi lehetőségét hozhatná el, segíthetné elő ebben az országban, ha hazánk
keresztényei, keresztény közösségei bűnvalló és könyörgő istentiszteletekkel
emlékeznének a meggyilkolt százezrekre és a túlélőkre, és tennének bizonyságot
zsidók és keresztények egymáshoz tartozásának Isten szerint való gondolatáról.
Az ilyen, mintegy vándorló pneumatikus-biblikus múzeumként
megtörténő, Isten Lelkének egy-egy alkalmon való sátorkénti
alászállása során csendes alázattal végbemenő események alkalmasak lennének
arra, hogy arcot és hangot adjanak elpusztult zsidó testvéreink hiánya miatt érzett
fájdalmunknak, az egykor kitaszítottak visszafogadását igenlő és óhajtó
érzelmeinknek. Az ilyen istentiszteletek a lélektől lélekig ívelő szó
gyakorlati szeretetet megvalósító őszinteségében, közgyónásszerűen – és ez
egyszer talán őszintén, minden sántikálástól mentes egyértelműséggel –
adhatnának hangot az üldözöttekkel szembeni keresztény mulasztásnak, az aktív
és passzív bűnöknek, és közvetíthetnék az engesztelés és feloldozás igéit. A
Történelem Urának jelenléte esetén (és ahol ketten vagy hárman összejönnek…)
megtörténhet, hogy a közös főhajtás rítusai többet mondanak minden kőfalak közé
zárt emlékhelynél, és a múlthoz utasítják az eddig csak szűk körű grémiumok
verejtékes konszenzusával megszülető, a gyakorlati kereszténységtől azonban
többnyire lélekidegen textuális deklarációk árnyékába
rejtőző őszintétlenséget is. Megtörténhetne, hogy lezárul életünknek egy
áldatlan fejezete, a kicentizett, félreérthető, vagy még inkább, hiányuk
folytán centit sem ismerő és tehát félre sem érthető intézményes szavak két
emberöltő óta fullasztóan ránk terhelődő fejezete, és az Úrnak Lelkétől való ezékieli új szív ír új történetet. Megtörténhetne, hogy
enyhülnének, megszelídülnének Kőbányai arcpirítóan – ti. a
mi arcunkat pirítóan – önkritikus szavai: „De akkor sem szabadott volna
hazudni, s [...] kierőszakolni a magyarok (a magyar társadalom) helyett a
nekünk kijáró, a saját életünk legitimációjához oly »mindennapi kenyérként megnemadatott« gesztust. Nem kaphatjuk meg, nem hazudhatjuk
magunknak a szeretet éltető napsugarát, épp ellenkezőleg: csak a szeretetlenség
már 160 éve nyomasztó, kompenzálásra késztető folyamatát prolongáljuk vele.”
Azok a
keresztények, akiket Isten lelke erre indít, ilyen istentiszteleti alkalmakat
tarthatnának a Soá, a Pusztulás minden olyan helyén,
ahol hat évtizeddel ezelőtt a Negatív Sínai igéi inkarnálódtak, sötétségbe borítva tettesek és áldozatok
lelkét, kit-kit a maga módján. Ha Isten Lelke most arra tudna indítani minket,
hogy a bűnbánat és könyörgés szavaival, a Tízparancsolat és az újszövetségi
nagyparancsolat igéinek elmondásával megújítsuk Ábrahám, Izsák, Jákób és Jézus Krisztus istenével kötött szövetségünket, és
újra szenteljük, újra belakjuk e helyeket, akkor talán megkezdődhetne a
fordított irányú nagy utazás, és reménykedhetnénk egy olyan távlatban, ahol
felsejlenek az egymásban és önmagunkban is megtalálható béke körvonalai.
A szeretet
és az engesztelést hozó testvériség lelkületével kellene újraszentelnünk, a
régi-új kijelentés hatálya alá helyeznünk az egykori munkaszolgálatos és
gyűjtőállomásokat, a gettók helyszíneit, az emberszállítás démoni arénájává
tett pályaudvarokat, a kiirtott zsidó közösségek kollektív szimbólumát jelentő
meggyalázott zsinagógákat, zsinagógahelyeket. Ilyen istentiszteletek
színhelyévé kellene lennie azonban minden lakóhelynek
is, ahol zsidó közösségek éltek a Pusztulás előtt, és ilyen istentiszteletek
helyévé kellene lennie minden keresztény közösségnek is, amely magáénak tudja
az egyház bonhoefferi lényegének, a kollektív etikai
személyként, környezeti lelkiismeretként cselekvő közösségnek a működésmódját.
Igazi, szeplő nélkül való közszolgálat lenne ez. A nemzeti közösség egészét
érintené. Száz és száz, ezer és ezer helyről szólítaná meg az ország keresztény
és nem keresztény polgárait, paradigmaszerű cselekedetté eleválva
a megbékélés és a kiengesztelés keresésének isteni imperatívusát.
II.
A Negatív Sínai igéinek hatvan évvel ezelőtti inkarnálódását
kalendarikusan kimerevítő évforduló a magukat
kereszténynek valló hívőket és a keresztény egyházakat külön is szembesíti
azzal, hogy mind a mostani napig nem éreztük hitbeli feladatuknak jellé téve is
dokumentálni az eltaszított testvér hiányát, a könnyűnek találtatás feletti
bánkódást, a megszabadulás és a megbékélés jákóbi-peniéli
(Isten és az elidegenedett testvér színről-színre látásának) szomjúságát (lásd 1Mózes 32).
A mulasztás
legalább részleges pótlásaként, az istentiszteletek alkalmával éppen ezért – Jákób után szabadon (lásd 1Mózes
28) – emléktényeket is kellene állítanunk az egykori események színhelyein
(vagy az erre leginkább alkalmas közeli területeken). Legalább azokon a
helyeken, ahol a Názáreti Jézus testvérei honosak voltak, ahol egykor
megkeresztelt és templomba járó köztisztviselők, csendőrök, milicisták által
létesített gettók álltak, és ahonnan az ugyancsak keresztény egyháztagok által
vagonokba terelt zsidókat szállító vonatok útnak indultak. Amint ugyanis Béthelben, úgy e helyeken is birkózás zajlott és
birkózásnak kell(ene)
zajlania a Szentségessel, aki egykor (borzalmas ismeretlen céllal) legyőzetett,
most pedig Ő akar győzni felettünk. Az emléktény lehetne stílszerű: például egy
szögesdróttal körülfont vasúti sínből (vagy sín alakúra metszett fából) ácsolt
alaktalan torzó, alatta emléktábla, rajta az adott közösség neve, a Pusztulás-Pusztítás magyarországi évszáma/i
és a nagy istenelsötétülés és nagy megszabadítás engesztelés napi (jom kippuri) igéi. (Amennyiben és
amíg a mementó elhelyezésére a helyi önkormányzatok nem tudnának lehetőséget
adni, felállítható lenne saját területen, templomunk, gyülekezeti házunk
mellett is.)
*
Tudom, hogy
a közöny és értetlenség félelmetes szakadéka egyedi buzgóságokkal nem hidalható
át. Mégis, megpróbálva a szinte lehetetlent, legalább jelzésértékű gesztusokba
és szavakba önteni a közös bűn és közös szégyen gyötrő érzését, a Wesley János Lelkészképző Főiskola Theológus
és Lelkész Szak és az intézményt fenntartó egyház, a Magyarországi Evangéliumi
Testvérközösség (MET) a Soá
hatvanadik évfordulóján két jószolgálati kezdeményezést határozott el. Kérem
keresztény Testvéreimet és a keresztény egyházak képviselőit, hogy „félelemmel
és rettegéssel” meghozott döntésünket fogadják imádságos érzelmeikbe.
Közös
látásunk szerint keresztény hitünk parancsát követjük azzal, hogy a jelen írás
mellett olvasható tájékoztatás értelmében a Soá
magyarországi eseményeinek hatvanadik évfordulója alkalmával bűnbánati és
könyörgő istentiszteleteket tartunk.
Közös
szándékunk továbbá az, hogy a magyar zsidóság elpusztításának egyik jelképes
erejű vidéki helyszínén, Kisvárdán, ahol a helyi MET-gyülekezet évek óta rendszeresen megemlékezik a város
zsidóságának tragédiájáról, vásárolunk egy telket, amelyet a deportálás
emléknapján, a bűnvalló és könyörgő istentisztelet keretében emlék- és
emlékeztető hellyé nyilvánítunk. A krisztus-ellenes kitaszítás figyelmeztető
emlékeként a területen elhelyezünk egy vasúti marhavagont, amely egy később
kialakítandó épületegyüttes szakrális középpontját fogja képezni. Az emlékhely
céljának érzékeltetéseként, érzelmeink elpecsételéseképpen és a bibliai
„megszabadult az én lelkem” típusú találkozások anticipációjaként
pedig megjelenítjük a „visszatérők” nevét, származási helyüket.
Az
emlékeztetés és kiengesztelés spirituális médiumaként elgondolt zarándokhely
tartalmi szempontjainak kikristályosításához, valamint a megvalósítás
gyakorlati feladatainak koordinálására társadalmi kuratóriumot hozunk létre.
Ennek megalakulásáról tájékoztatjuk a nyilvánosságot.
Az
emlék-istentiszteletekkel és az emlékhely létesítésével kapcsolatos kérdések,
közlemények, ajánlások, támogató szándékok a wjlf.tg@ freemail.hu és a WJLF
1410 Pf. 200-as postai úton juttathatóak el hozzánk.
Hisszük és
reméljük, hogy hitbeli döntés hordozta kezdeményezéseink áment mondó keresztényi
indulatokkal fognak találkozni. Hisszük, hogy Isten Lelkének van hatalma arra,
hogy előhozza a szívek egyetértő és támogató buzgalmát, mint ahogy arra is,
hogy mások, más felekezetek hasonló érzelmeit is felkeltse. A Történelem Urának
szándékait fürkésző és megértő igyekezetet naponkénti imádságban hordozzuk, és
szívbéli örömmel csatlakozunk Testvéreink és a testvérfelekezetek bármely
hasonló elhatározásához.
A zsinagóga
és az eklézsia elidegenülését oldó hitbeli fáradozásokat az Efezusi
levél igéivel ajánljuk Testvéreink imádságos figyelmébe. „Annakokáért
emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok [...]
abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel
társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek
nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon.
Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok,
közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a
mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a
közbevetett választófalat.”
Budapest,
2004. február 29.
Testvéri
köszöntéssel:
Majsai Tamás
a Wesley János Lelkészképző Főiskola Theológus
és Lelkész Szak vezetője
(Megjelent:
Élet és Irodalom, 2004[48.]/16. [2004. április 16.]
10-11.):
http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0416&article=2004-0419-0949-10TKQW