HAMM –
bekaplak!
Miként az aesopusi farkas a bárányra, úgy vágyhatott
Horváth Margit egy ízes riportra. Blikkfangosra, nagyot szólóra.
Összegereblyézett hát sebtében a Wesley János
Lelkészképző Főiskolán (WJLF) aktuálisan zajló belháború eseményeiből néhány
kósza hírt, egy valamivel nagyobb adag dezinformációs morzsalékot, majd zsigeri
mozdulatokkal egybegyúrta őket. Sietős volt, hiszen külön is izzította az a
hérosztratoszi remény, hogy a MAB tagjai az ÉS-ben megjelentetendő cikkének
hatása alatt elejtik majd a WJLF akkreditációját. (Közbevetőleg: Az
akkreditációt meg nem vonták, de elnapolták. Az ok nem Horváth Margit fellépése
volt, hanem egy hallgatói petíció a Közoktatási Minisztériumhoz, amely esetben
a MAB csak a fenti módon járhatott el.) A vágy tárgyától felgerjedve Horváth
Margit belesusogott még néhány fenyegető üzenetet a telefonkagylóba is. A
címzett a főigazgató volt, akinek azonnali nyilatkozatát követelte, mert ideje
úgymond vészesen fogytán van, dübörg már a lapzárta a kertek alatt.
A főigazgató, Iványi Gábor nem sietett Horváth Margit
mikrofonja elé. Úgy tűnik jó ösztönnel. A szeptember 24-i számban megjelent
indulatos, címével is ízléstelenkedő írás filozófiai lényege ugyanis ugyanaz,
mint a lupusi episztolának, hogy ti. HAMM.
Nem tisztem, hogy a kapkodósan kihozott „sajtóbomba”
állításaival részletekbe menően foglalkozzam. Soraimat a HAMM-kolumnák ama
néhány állítására korlátozom csak, amelyekben közvetlenül is illetékesnek érzem
magam.
1.) Horváth Margit axiómája szerint a WJLF-en az
iskolavezetés és főigazgató contra egyes tanárok konfliktusának esszenciális
eleme, hogy az iskolán a „hitéletiek nem jó szemmel nézik a világiakat”,
nevezetesen a szociális munkás szakon tanulókat és oktatókat. Ekként
nyilatkozott volna legalábbis a főigazgató a „világi” szakon tanító
tanártársaim előtt. Hogy a „hitéletiek” kifejezés merő sületlenség, arra szót
sem érdemes pazarolni. Miután azonban meglehetősen jól ismerem az ekként
aposztrofáltakat, s magam is eltöltöttem már mintegy hét évet a főiskolán,
bátran kijelenthetem, tőlük ilyen észrevételt még az inszinuált állítás
legtávolabbi konnotatív tartalmával sem hallottam soha. Sem a főigazgató, sem
az egyháziak, sem a theológus és vallástanár szakos hallgatók részéről.
Meglehet, Iványi Gábor szokta olykor-olykor emlegetni a szakok tanárainak – és
e tekintetben nincs különbség „szociálisok” és „hitéletiek” között –, hogy
egy-egy mereven, vagy merészen elképzelt elgondolásuk konzekvenciáival ne
nehezítsék helyzetét a hallgatók és az iskolafenntartó egyház között néha
kényes, vagy legalábbis csak szűk játékteret engedélyező pozíciójában. Ilyen
eset volt például, amikor a lelkész szakon tevékenykedő tanártársaink
némelyike, a furor theologicus szerepében eljárván úgy találta, hogy a
theológiai képzés bizonyos tartalmi elemei a WJLF-t a hitetlenség, mi több, az
Ördög fészkévé avatták az utóbbi időben, s hogy ennek megakadályozása végett
nekik Armageddon jegyében kell a háttérből bujtogatniuk a hallgatókat a
szakvezető ellen; vagy amidőn a főigazgató a szociális munkás szak
tanárait annak igyekezett megnyerni, hogy a hallgatók egy-egy esetben minden „konzervatív”
jóízlést próbára tevő ifjontiaskodásaihoz legalább ne nyújtsanak demonstratíve
is bátorító muníciót. Hogy egy ilyen kérés mennyire más, mint „nem jó szemmel
nézni” valakit, értelmes esetben aligha igényel bővebb kifejtést.
A theológiai és a vallástanár szakos hallgatók és
előadóik, továbbá az iskolát fenntartó egyháziak és a szociális munkás szak
diákjainak és oktatóinak értékrendje, kulturális ideáljai között természetesen
léteznek bizonyos foltszerűen felfesthető eltérések. Ennek ellenére sem félek
azonban annak nyugodt lélekkel való megállapításától, hogy a szociális munkás
szak hallgatói mindig is jól megfértek a Wesley-n. Számos „hitéletis” és „nem-hitéletis”
akadálytalanul ápolt és egymást kölcsönösen gazdagító jó barátsága csak
aláhúzza álláspontom érvényességét. Mint ahogy az is, hogy többen a szociális
munkás szak hallgatói közül vallásos motiváltságuk hatására jelentkeznek a
WJLF-re, okkal remélve, hogy az egyházi fenntartójú intézményben módjuk lesz
religiózus érdeklődésük kiteljesítésére is. A „világiak” iránti, Szerző
sugallta ellenszenv furcsa lenne egyébként azért is, mert a fenntartó egyház, a
Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, nemcsak a theológiai önértelmezés
szintjén vallja hívők és nem hívők, ha tetszik Isten e „két” népének
legszorosabb együvé tartozása, természetes együttélésének gondolatát, hanem
példaértékű módon gyakorolja is. (A már említett kápolna például éppen e
hitvallás jegyében lett hajléktalan emberek számára menedékhellyé átalakítva az
elmúlt téli hidegek idején.)
2.) A WJLF-en zajló belső viharokról adott
eseményértelmezését Horváth Margit elsősorban azzal a légből kapott teorémával
alapozza meg, hogy a MAB Látogató Bizottsága (LB) által észlelt hiányosságok
egyike úgyszintén az ekklesiosovinisztikus szellemiségre megy vissza. Nem
véletlenül találták úgy már az LB-tagok is, szuggerálja Szerző, „hogy a
hitoktatásban az «ökumenikus szellemiség kevéssé manifesztálódik»”.
A tények iránti zavartalan érdektelenség és a
bekezdésről-bekezdésre floreáló tényferdítés nászát hozó betűkazal alkotóját
mindeközben persze nem feszélyezhette, hogy az LB öt tagjából három expressis
verbis is fontosnak ítélte felsőfokon méltatni tavaszi vizitációjakor a képzést
mintegy genius loci-ként jellemző ökumenikus attitűdöt. „A főiskola ökumenikus-humanista
légköre mindnyájunkat megragadott.” (Ludassy Mária) A főiskola „szakmai
színvonalán kívül nagyon tetszett a lelkész és hittanárképzés ökumenikus szemlélete”.
(Endreffy Zoltán) „[…] a Főiskola egész jellege és szellemisége – magas
követelmények, jó oktatók, élethez közelség, a már említett mély tolerancia, az
«ökuménikus erkölcs» szerves összekapcsolása a szakmai beállítódással –
[…] biztosítja [a hallgatók] jó színvonalú szakmai felkészülését.” (Ferge
Zsuzsa)
HAMM-szerzőnk idézete mindazonáltal nem merő
kitalálás. Cikkbeli applikációja viszont akár egyik demonstrációs értékű esete
is lehet a minden újságírói etikai normát megpróbáló gyarlóságnak.
A körülmények megértéséhez utalnom kell azonban néhány
előzményre.
Az LB-nek a Wesley-n nyert egyértelműen pozitív
vizitációs tapasztalatai után Lukács László úr, a MAB egyházi Intézményi
Szakbizottságának (ISZ) elnöke és Halmay Nóra, a MAB titkárságvezetője jónak
látták az LB jelentését szokásosan tárgyaló ISZ ülésen azzal a felvetéssel
megkísérelni akadályt gördíteni a WJLF akkreditálása elé, hogy vitatták a
szociális munkás képzéshez korábban Magyar Bálint miniszter aláírásával adott
szakindítási engedély érvényességét. (A miniszter azzal adta meg még 1996-ban a
MAB által előzőleg szakmai hiányosságokra hivatkozással elutasított
permissziót, hogy megállapította, azok időközben megnyugtatóan korrigálódtak.)
Miután e nyilvánvalóan célzatos fellépés az ISZ-ben némi közjáték után
egyértelműen alaptalannak minősült, Lukács László, mentendő nem éppen
termékenynek indult aznapi közszereplését, tovább keresgélt a szakoknál
fellelhető hiányosságok területén. Kompetencia okán elsősorban a theológus- és
vallástanárképzés vonalán. Rá is bukkant egyre, nevezetesen arra, hogy az
SZMSZ-ben nem volt külön rögzítve, hogy bizonyos kivételes esetben főiskolai
tanári állást betölthet valaki főiskolai végzettséggel is. Ám ha lúd, legyen
kövér, gondolta Lukács László. Továbbra is aktuális egyházpárt-politikai
látásának delejétől vezérelve – példa nélkül álló módon az addigi
szakbizottsági ülések történetében – először is levont néhány kalkulust az LB
intézményminősítési ajánlásaiból, majd pedig, írói munkásságának
terebélyesítésére is gondolva, az ISZ-jelentésbe belefoglalta még a Horváth
Margitnak oly kedvessé váló mondatocskát. Láthatóan nem zavarta ebben az sem,
hogy egy oldallal arrébb ő maga írta le azt is, hogy a lelkész és theológus
szakon „kiemelkedő a képzés a zsidó-keresztény theológiai képzés
elemzésében, általában az ökumenikus szellemiség terjesztésében”, a
vallástanárképzésről pedig, hogy „a hallgatók motiváltsága kiváló, az
oktatás előítéleteket oldó szellemisége példamutató.”
Az ökumené-betét persze Lukács Lászlónál sem volt
előzmény nélküli. Ludassy Mária némileg talán túl szigorú, ám kétségkívül
jóindulatú LB-szövegében szerepel, hogy a főiskola könyvtára az intézményi
önértékeléstől eltérően csak megfelelőnek minősíthető, amihez példaként a
filozófiai irodalom területén fellelhető hiátusokat hozta fel, közelebbről is
utalva az Aquinoi-művek jelentős hiányára. Ez utóbbi összefüggésében
szerepeltette továbbá a később különös karriert befutó, ad hominem célzatú
kitételét arról, hogy az „ökumenikus szellem itt kevésbé
manifesztálódik”.
Noha Ludassy Mária fogalmazásának értelme és a tertium
comparationis tartalma nyilvánvaló kellett, hogy legyen az ISZ-Elnök előtt is,
ő tiszte szerint valónak vélte, hogy egy kiváltképpen is jónak látott érték
meglétének mércéje alapján megfogalmazott részkritikát kiterjesszen az oktatás
egészére. (Ludassy Mária észrevételét azért ítéltük és ítéljük ma is túl
szigorúnak, mert egy legálisan tíz éve működő főiskola esetében nemcsak
pekuniárisan, de fizikailag is szinte a lehetetlenséggel határos olyan szerzők,
mint Aquinoi Tamás opusainak Ludassy egyébként igen szimpatikus elvárásait
kielégítő mértékű beszerzése. Megítélésként e tekintetben azt tartjuk
helyzetközelibbnek, hogy a házi tékánkban még kevéskönyves gondolkodók életműve
része-e az oktatásnak, gondoskodnak-e az előadók e munkák hallgatók általi
tanulmányozásáról. Az állomány hiányosságait a theológus és vallástanár szakon
például olyképpen segítjük áthidalni, hogy hallgatóinkat külső könyvtárak
látogatására kötelezzük, szükséges esetben a beiratkozási költségek fedezésével
is. Ami pedig Aquinoi tantárgyi helyét illeti a képzésben, életműve pontosan
három tanszék tematikájában szerepel. Koncedálom, Ludassy Mária, talán mert
tantárgycurriculumainkat nem csatoltuk be – egyébként teljesen szabályosan –
külön is a MAB-dokumentációba, s mert például én magam a zsidó-keresztény
kapcsolattörténeti kurzus tematikáját Aquinoira is kiterjedő részletességgel
nem vázoltam föl, vétlen áldozatává válhatott egy formai helyzetnek. Lukács
László azonban theológiai és egyházi oktatástörténeti ismereteinek birtokában
az evidencia erejével sejthette volna Ludassy Mária észrevételének
problematikus jellegét, de legalábbis megkérdezhetett volna a valós tényekről
engem, akivel együtt tevékenykedik az ISZ-ben.)
Epilógus: Róna-Tas András, a MAB elnöke, korrekt módon
helyt adva a Lukács László-féle öntörvényűség ellen bejelentett kifogásnak,
gondoskodott róla, hogy az „ökumené-passzus” töröltessék a Bizottság
szövegéből.
Nagy kívánásában, fekete-fehér világlátásában Horváth
Margitnak szegénynek mindenesetre nem volt ideje különbséget tenni az LB- és
ISZ-jelentések között. Nem volt ideje lapozni egyet az ISZ-szövegben, s
észrevenni annak belső ellentmondását. Nem volt ideje „az előadók emberséges”
oktatói attitűdjét még a tizennégy soros értékelésében is kiemelő LB-jelentés
egyazon oldalán sem elolvasni, illetve ugyanitt felfedezni, hogy az „ökumenikus”
könyvtári kritika a maga módján a szakok mindegyikére vonatkozik. És persze nem
volt ideje az ökumené-betéttel kapcsolatos főigazgatói észrevétel meggyőző
soraival való megismerkedésre sem.
Horváth Margit és Lukács László sajátos párosának
irodalmi főzete kapcsán meg kell végül említenem, hogy a WJLF-en országos
összehasonlításban is egyedülállóan működik ökumenikai tanszék. Programjában a
már említett mellett olyan tárgyakkal, mint zsidóság általános és magyarországi
története, a Soá és a kereszténység, keresztény felekezetek közötti kapcsolatok
vázlata, ciganológia, kisebbségek, általános társadalomtörténet etc. Előadóink
a legkülönfélébb felekezeti háttérrel bírnak, egyesek közülük felekezeten
kívüliek, többek vallási hovatartozását pedig még csak nem is ismerem.
3.) Tény, hogy változatlanul a lelkész- és theológus
szak (és nem a „hitoktatás”) vezetője vagyok a WJLF-en. Mindez azonban még csak
köszönő viszonyban sincs a HAMM-kolumnák ama üzenetével, mintha ez is a „hitéletiek”
világiak feletti triumfálásának lenne markáns jele. Ellenkezőleg. Éspedig
nemcsak a Horváth Margit-féle ökumené-olvasat teljes abszurditása miatt, hanem
azért sem, mert a szociális munkás szak eddigi vezetőinek fele is változatlanul
tanára a főiskolának. (Mellesleg a főigazgató mindvégig hangsúlyozta, hogy
Havas Gábor kollégánk személyére is szeretne számítani az új tanévben. Hogy ez
a fájdalmas-szomorú történet végül is más irányt vett, s hogy miért, annak
taglalása más toll feladata.)
Külön is sajnálom, hogy Horváth Margit
partizánakciónak szánt nemtelen írása megszeplősített egy patinás közéleti
fórumot.
Majsai Tamás
a WJLF szakvezető tanára
Megjelent:
Előzmény:
Lásd
még:
Néhány
tétel a hazugságról. Válasz Zolnay Jánosnak
http://www.es.hu/old/9946/visszhang.htm